A Phil Collins című darab dióhéjban arról szól, hogy a híres angol popsztár – Petőfi Sándor költeményei hatására – megtanul magyarul, Magyarországra költözik, és itt akar dobosként új életet kezdeni egy kis zenekarban.

Az előadás készülése, annak híre, létrejötte országos érdeklődést váltott ki, kereskedelmi rádiók, nagy elérésű internetes portálok, újságok foglalkoztak a bemutatóval, így nem volt meglepő, hogy zsúfolásig megtelt a Soproni Petőfi Színház a premierre. 

Az előadás utáni fogadáson Kiss József, a Soproni Petőfi Színház igazgatója köszöntötte a stábot. Ahogy fogalmazott, bátorságukról és szeretetükről tettek most bizonyságot. Részben Phil Collins iránt, akinek szelleme a darab által megjelenhetett most, hiszen az írók csodálatosan ráéreztek arra a titkos rezgésre, ami egy ilyen rendkívüli embert körbevesz.

Arra adtak lehetőséget, hogy elképzeljük: egy ilyen óriási sztár, ha beleszeret a magyar kultúrába, mit vált ki belőle az? Hiszen szerinte gyakran mi sem szeretünk bele igazán a kultúránkban, s valljuk be, elmegy mellőlünk az néha Petőfi Sándorral együtt.

Ahogy elmondta, Phil Collins belemegy most velünk, értünk a "buliba", s így a magyar költővel gondolkodhatunk együtt egy szeptember végi látképről, egy bokorról, amely megrezzen, egy nőről, akinek szépségéről, a szabadságról gondolkodhatunk, akár a halálig. Ilyen összevetésben pedig Phil Collins és Petőfi Sándor megállja a helyét a jelenben, megdobogtatja az ember szívét, ahogy a kortárs írók szánták, egy jókedvű játékként. 

A soproni önkormányzat nevében Pongráczné Várnai Mária képviselő köszöntötte a csapatot. Mint mondta, nagy élmény volt számára az előadás, a kezdettől azon gondolkodott, hogyan jön össze Petőfi Sándor és Phil Collins egy darabban, mi lesz ebből? S amikor elkezdődött a történet, nagyon magával vitte, beleélte magát az újszerűségébe, az élménybe.

Annak is örült, hogy fiatalok is ültek a nézőtéren. Gratulált az alkotóknak, az egész produkció létrehozóinak, és a látottak alapján ezért is reméli, hogy a fiatal generációt megszólítja ez a sikeres előadás, hogy szeressenek színházba járni.

Hargitai Iván, a darab rendezője azzal kezdte köszöntőjét, hogy vígjátékot, abszurd művet ugyanolyan nehéz, kemény munka létrehozni, mint egy drámát. Pontos munkát igényel. Ennek kulcsa az, ha a humor, az abszurditás mögött nincs történet, s az nem tudatosan kialakított - mert a színész, a rendező csak ebből tud kiindulni - akkor hiába van benne rengeteg szituáció, jó poén, humor, akkor is csak blöff lehet. A jó történet nagyon komoly támaszték, még ha őrült is, s erre építettek most az egész stábbal. Ez volt az összekötő kapocs. Kellett hozzá a fiatal, remek alkotói csapat, Kéménczy Antal zeneszerző munkája, aki a finálé dalt is meghangszerelte, Horesnyi Balázs díszlettervező izgalmas, üzenetekkel bíró játéktere, Papp Janó jelmezkavalkádja, Sebestián Cortés energikus koreográfiája, mozgásvilága, mindaz, ami a képzőművészetben, zenében mozgásban, látványban, alakításokban egyfajta összművészeti módon megérintheti a nézőket. Szándékuk szerint remélhetőleg értékelik ezt a fiatalok is, mert nekik is szánták mindezt a mában megmutatva.

Portálunk a fogadáson röviden beszélgetett a két szerzővel, Szálinger Balázzsal és Maros Andrással, akik elmondták: a darabjuk egy kocsmai viccelődéskor, poénkodásból született fröccsözés közben, és eszükbe nem jutott, hogy ez ilyen szintű intézményesült formában teret nyerjen bárhol, bármikor.

Ötleteltek, aztán elkezdtek írni egymásnak. Nem volt előre kitalált alkotói struktúra. Ez tényleg spontán született meg bennük. Néha egymás mellett, egymással szemben ültek laptopjaikkal, küldték egymásnak interneten a szereplők dialógjait, gondolatvilágát, beleélték magukat a szereplők lelkébe, választottak maguknak karaktereket, s kezdték látni, érzékelni, hogy az elkészült szövegek természetesen, maguktól elkezdtek fejlődni egy darabbá egységes történetté.  

Volt ebből az anyagból egy felolvasó színházi est több éve, de így színházi körülmények között színpadon még soha nem láthatták ezt a közös művüket. Sem ők, sem a nézők.

Kiemelték, megható, meglepetésszerű volt számukra, hogy profin kidolgozottan ilyen óriási munkát tettek bele remek színházi szakemberek ebbe az előadásba.

Nagyszínpadra került mindaz - látva most már az ecsetvonásokat - amikor az is poénná vált a deszkákon, amit ők eredetileg nem is annak gondoltak. Ami egy kocsmai beszélgetésből létrejött. Szürreális valóságként nagy, emlékezetes élményként látták most a darabjukat színpadon.

 Ami igazából illik is ennek a műnek a szellemiségéhez. Ahhoz, ahogy kitalálták, s így Sopronban nagy sikerrel megvalósult.

(V.R.) 

Fotók: Rombai Péter