Nézőtérről jobb egy előadást látni, háttérben dolgozni kihívás és felelősség egyben – mondta Szórádi Béla, a Soproni Petőfi Színház kelléktárvezetője, aki Magyar Teátrum díjat vehetett át Budapesten.

"Béla bácsi, Béla úr" ő a soproni színházban. Bölcs, nyugalmat árasztó lénye, felelősséget sugárzó tekintete, kreativitása, kézügyessége, kifogyhatatlan ötlettára előadásokat határoz meg. Mert a kellék, egy tárgy ugyanúgy része a színháznak, mint a színész, aki azt használja. Hiszen, ha egy puska felkerül a színpadra, annak előbb-utóbb el kell sülnie. Akkor, amikor a rendező mondja.

Szórádi Béla 2010 októberében szinte szó szerint a nézőtérről került a kulisszák mögé. Feleségével együtt bérletese volt a színháznak. Hosszú ideig az emeletre szólt a helyük, majd sikerült a kilencedik sorba átcserélniük a bérletüket. Amikor pedig a teátrum díszítőt és kellékest keresett, Szórádi Béla gondolt egy nagyot, úgy döntött, a vállalkozói munkáját abbahagyja, jelentkezett kellékesnek.

Nem tudta, miről szól ez a munka. Simon Andrea – az akkori rendezőasszisztens, ügyelő – segített neki sokat abban, hogy eligazodjon a kellékezés világában. Eleinte fényképeket készített a tárgyakról, lajstromozta azokat, jegyezte, hogy a rendezői jobb és bal oldalra milyen kellékek kerüljenek be, mikor, milyen helyzetekben.

Ha történetesen nem volt olyan tárgy a raktárban amit kértek tőle, akkor pedig elindult beszerezni azt, vagy egyszerűen saját maga elkészítette. Egy hét után már bedobták a produkciók sűrűjébe. A Nem tudok élni nélküled című musicalben ő kellékezhetett, s egy kisebb hibától eltekintve biztonságosan teljesítette a feladatot.    
   
Szórádi Béla szereti a színház világát, a színészeket, az előadásokat. Ahogy ez a közeg hatni képes az emberekre, tanít, nevel, ízlést formál, gondolkodtat, értéket teremt és közvetít a játék varázslatával. Neki a kellékezés nem is munka. Szolgálat, csapatmunka és természetesen igazi szakmai kihívás. Ekkor ő mindent elkövet, hogy a lehetetlen is teljesüljön a háttérben. Megszállottan, szenvedélyesen hisz abban, hogy képes akár szembeszállni a gravitációval, a fizika általános szabályaival, ha szükséges. Mert mindenre található megoldás. Ilyenkor elvonul, töpreng kicsit, s a próbára hozza a megfejtést. Ő is bizonyítja, egy igazi kellékes gondolkodásmódja vetekszik a feltalálók szellemiségével.

Neki eddig az egyik legemlékezetesebb ilyen feladat az volt, hogy a Macbeth című előadásban Pataki András rendezői kérésének megfelelően a főszereplő Ács Tamás elé egyik monológja közben két tőr hulljon le az égből, és mindegyik álljon bele a színpadba. Ám akárhogy próbálkozott a bajonett késekkel, azok a zsinórpadlásból ejtve gyakran elpattantak a deszkáról. Majd kísérletezett dobókésekkel, ezek végére nehezékeket, tollakat erősített, de így sem érték el a kellő eredményt. Már majdnem lemondtak erről a hatáselemről, amikor gondolt egy nagyot, a főpróba előtt elment a boltba, vett két bergmanncsövet. Bilinccsel odarögzítette a felső oszlophoz azokat, a csöveken – mint így kialakított vezető pályákon – keresztül estek le a tőrök, s álltak bele nyílegyenesen, nagy erővel a deszkákba. Mindig sikerült ez a mutatvány. Negyvenszer dobta le a tőröket, egy pattant ki a talajból, de csak azért, mert véletlen egy lefúrt csavar fején landolt...

Szórádi Béla amúgy is szeret barkácsolni. Ha szükséges, műanyagból készít "ételeket" a színpadra, de font már korbácsot szíjakból az Aidába. Olyan ezermester, aki ha egy lakatlan szigetre kerülne, és csak egy kés maradna nála, akkor ő ott azzal is képes lenne kellékeket készíteni. Sőt, akár egy színházat megépíteni.

A soproni kellékes álmában sem gondolta volna, hogy a magyar színjátszás legnagyobb színészei köszönnek majd neki egyszer a kulisszák mögött  úgy, "Jó napot, Béla úr!". Nagyon szereti Mikó Istvánt, ő az egyik kedvenc színésze. Jó szívvel emlékszik Huszti Péterre, aki elmondása szerint igazi úriemberként viselkedett mindig velük. Dolgozhatott együtt Pécsi Ildikóval, Koncz Gáborral, Bodrogi Gyulával, Benkő Péterrel, Szilágyi Tiborral, Eperjes Károllyal, Bánsági Ildikóval és megannyi neves művésszel.

Otthon egy nagy fadobozba gyűjti az évek során felhalmozott premierajándékokat. Néha kinyitja. Ha a sok emlékezetes előadásra gondol, jó érzés tölti el. Ezeknek ő mind részese lehetett. S hogy mi lesz akkor, ha megtelik a láda? Természetesen készít egy újat. Ez persze boldog kihívást jelentene számára. Kellékekbe csiszolt lelkének útjaként.

(V.R.) - 2019 december