Kautzky Armandot az egyik legszebben beszélő, legintelligensebb magyar színészek között tartják számot, akinek értékrendje, művészete, hitvallása, színházról alkotott világa rajzolódott most ki a nézők előtt, akik cseppet sem bánták, hogy kevesebb szó esett róla, a James Bond-szinkronokról, szórakoztató sztorikról, tévés szereplésekről, és sokkal több a színházról a művészetről, annak feladatáról, céljairól, melyek meghatározhatják, alakíthatják életünket, mert olyan mély gondolatokat kapott a közönség, amelyet még sokáig emlegetni fog, s ennek talán a meghívott vendég is örült, aki mindig azt vallotta, a színház nem kikapcsol, hanem bekapcsol. Művésznek pedig csak menjen, bármilyen területen, aki ezt a hivatásként választja, nem szakmaként. Beszélt családjáról, hogy náluk gyakorlatilag kódolva volt, hogy ő színész legyen, mert az egész famíliát áthatotta a művészet, édesapja és édesanyja is színész volt. Ő 12 évesen döntött el, hogy az lesz. 

Kautzky Armand mesélt pályakezdéséről, a Madách Színházban töltött éveiről. Arról, hogy számára mindig is polgári színház, annak légköre, céljai voltak a vonzóak, s ha a főiskola után esetleg egy művész színházba kerül azonnal, lehet, nem maradt volna a pályán. Már egy ideje szabadúszú, de ennek az előnyei mellett a hátrányait is érezte mindig. 
A beszélgetés több mint fele szakmai gondolatokról szólt, s ezt a közönség egyáltalán nem bánta. Amit gondnak érez már egy ideje:régen az előadások központjában a színészek álltak, a nagy tehetségek, teljesítmények, a nagy személyiségek  Gábor Miklós Hamletje, vagy Darvas Ivánnak Az egy őrült naplója ikonikus produkcióknál az emberek a művészért mentek a színházba, nem a rendezők miatt. De ugyanez megfigyelhető a filmeknél is.

Majd említett egy amerikai felmérést, miszerint az 1960-as években az átlagemberek azért mentek a moziba, hogy rendkívüli embereket lássanak a vásznakon, hősöket, követendő példákat. Ma az átlagemberek már inkább átlagembereket akarnak látni, s ez véleménye szerint rányomja a bélyegét a színházi kultúrára is. 

Majd beszélt a színház tükröt tartó feladatáról, ami szerinte nagyon veszélyes, s ennek egyik pillére maga néző is, mert az olvasás visszaszorulása miatt csökken az emberek asszociatív képessége, ami az alkotókat más utak felé küldi. 
Mint mondta, az rendben, hogy a shakespeare-i intelem szerint tükröt kell mutatni a természetnek, s ha ezt az ő gondolati szerint továbbfejtjük, szükség is van erre, de, ha csak ez van, az sem jó, ha csak tükör létezik.

Beszélt arról, nem mindig jó tükörbe nézni. Ha belenyomják a fejünket, az arcunkat a tükörbe, az nem mindig hasznos, színházban, filmen sem. Az valamikor rosszul sülhet el, veszélyes dolog. Gyilkos és depressziós is lehet, ha valaki rájön, milyen. Ezért kell a reményt is adni, felmutatni, vagy más utat is eléjük tárni. 

Az ő elmélete az, hogy a színházban csak egyetlen dolog jelenidejű, maga a néző. Amit a színpadon ábrázolnak az jelenben történik ugyan, de a múltról szól, még akkor is, ha kortárs darabról van szó. Így mindig a jelen nézi a múltat. A kirakatüveg pedig maga a színész ilyenkor, az ő ábrázolásán keresztül a jelen nézi a múltat. Szerinte pedig az a jó színház, ha a színész által nyújtott üvegfelületen egy pillanatra látnánk csak meg önmagunkat, mintha az utcán sátélva belenéznénk egy pillanatra a kirakatüvegbe. Ebben a fontos pillanatban a rendező és a színész által létrehozott foncsorozott felületen jön létre egy ideig a tükör a nézőben: ez akár ő is lehetne. A következő pillanatban viszont már megint a múltat nézzük. Ami szerinte ma történik gyakran a színpadokon, hogy az egész felületen tükrözik a rendezők a színészek: a néző lássa önmagát, szembesüljön magával, nem finoman mutatják be a múltat. Azért történik sokszor az aktualizás, mert a közönség asszociatív képességei nem fejlődnek, pedig lehet, igénye lenne egy szép kosztümös történetre.   

Kautzky Armand beszélt arról, hogy számára, melyik a kedvenc mondata a művészetről, színházról. Picassot idézte, aki azt mondta: "A művészet hazugság, de mindig közelebb visz az igazsághoz." 

"-Gondoljuk el, a színházban minden hazugság. Felmegy este hétkor a függöny, kint sötét van, a néző meg azt látja, a jelenetben szikrázó délelőtti napsütést ábrázolunk. Kertet látunk, közben színpadon állunk. Két színész szerelmet játszik, akik lehet, nem is beszélnek egymással. Minden hazugság, ha így nézzük. Közben a néző szerelemről, összetartozásról, egy világról olyat kapott, ami közelebb viszi az igazsághoz. Ez a színház, a művészet."

A Szerda esti beszélgetések következő vendége februárban Bede-Fazekas Csaba Kossuth-díjas, operaénekes, színész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja lesz. 

(V.R.)