- Miért tartotta fontosnak, hogy ez a darab szerepeljen a soproni színház műsorán?
- Amikor felvázoltam a fenntartónak, mecanatúrának, hogy milyen évadot képzelek el, nagyon megörültek ennek a darabnak is. Gondolatiságának, annak, amit hordoz üzenetében, tanulságaiban, hogy több generációnak, családoknak tudunk szólni a színház nyelvén egy szép, tanulságos történettel. Szeretem ezt a művet. Megkockáztatom halkan, Vajda Katalin szövegével szerintem jobb lett mélységében, sűrűségében, mint a népszerű filmes feldolgozások, mert azok főként dokumentarista megközelítéssel bírtak. Ez a színházi adaptáció pedig sok finomságot tartalmaz, jó színészi feladatokkal. Ami pedig fontos, összeköt családokat. Motivált, hogy pergő, dinamikus, erős előadásokat kínáljunk, ami visszahozza a nézőket a járvány után. Amikor játszottuk Sopronban A chioggiai csetepatét, érezhető volt a fogadtatáson, hogy ilyen előadásokkal tudunk hatni.
   
- Fülöp atya tehetséges színész, vagy nagy  a hite?
- Mindkettő. A hite Istenben megkérdőjelezhetetlen volt, a színészi képességeit pedig használta, hogy a maga mellé fogadott gyermek csapatot vigye a hit, a jó, az egyház felé.      
- Lehet mottó az ön életére ez a darab?
- Mindenkinek lehet. Olyan ez, mint Móricz Zsigmondtól a Légy jó mindhalálig. Ez egy olaszos változat, de minden embernek feladata ez: jónak lenni jó. 
 
- Az elmúlt években egyre több papot játszott színházakban, filmekben. Sorsszerű ez?
- Jól van ez így.  Úgy látszik, alkalmas a lényem ehhez. Ha megkapom, eljátszom, nem ugrok el előle. Játszottam más karaktereket is a Pesti Magyar Színházban, de itt Sopronban is. A soproni Isten komédiásában például egy eltorzult apát és egy bölcs pápát kellett alakítanom egy előadáson belül. Karakterekbe belefér mindegyik, ha az igazságot játsszuk. Eszembe jutott az, amikor Sinkovits Imre 1956-ban elmondta a Nemzeti dalt, s utána majdnem semmibe vették. A József Attila Színházban egy előadásban több mint húsz szerepet játszott el. Az milyen lehetett?....
- Papnak készült fiatal korában, nem lett az. Most színészként papokat játszik. Fordítva nem lett volna jobb?
-  Nem bánom. Játszottam én régebben is szentet, még papot is, de a lényeg a legfontosabb, amit Major Tamás mondott: a színpadon minden szerepnek létezik a fixa ideája. Azt minden szituációban tűzön vízen át képviselni kell. Mindegy, hogy pap, gróf, király, szolga, parasztember, orvos, vállalkozó, apa a szerep. Az ő igazsága csak ekkor érthető meg, ha azt képviseljük. Mindegy, bármilyen a szerep, az igazsága a lényeg.  Arisztotelész is a Poétikájában azt mondja, ha a cselekvésnek nincs önmagán túlmutató, természetfölötti, ihletett művészi célja, akkor a cselekvés nem lehet művészet. Tehát nem szakrális, nem igaz, csak profán, csak valós. Ennél szeretne ez a darab többet adni. 
- Bírja a soproni tétet, ami ezzel jár majd?
-  Szeretem a tétet. Vissza szeretnénk hozni a közönséget a színházba. A Chicagoval szerintem letettük, amit gondolunk. Továbbvihető mindez a közönséggel együtt. Új felállás, új helyzet adódott, a város számomra a régi. Rajongva szeretem. 
- A soproni színház talán egyedülálló most abban, hogy nyolc kaposvári egyetemistának adott lehetőségét, mégpedig nem kis szerepekben. Miért akarta ennyire bevonni  őket az itteni munkába?
- Legszívesebben az egész osztályt szerződtettem volna, de a "csibészek" kelendőek, pesti és nagyvárosi színházak csaptak le rájuk. Ezeknél a színházaknál nem mindenki találta meg a számítását. Többen jelezték, jönnének Sopronban. Kiss József igazgató pedig támogatta, milyen jó üzenete lehet annak, hogy "Szamóca" (ez Eperjes Károly színházi beceneve- a szerző) meg a diákjai egy évadban Sopronban játszanak.   
- És mi legyen ehhez a végszó?
- Hogy a tanítványok előbb-utóbb leköröznek bennünket.

(V.R.)
 

FOTÓ: SZABÓ GÁBOR - ORIGO