Hírek - 2023. február 23.Interjú Kovács Frigyessel, a Csoportterápia rendezőjével

A Csoportterápia előadás kapcsán beszélgettünk a Jászai Mari-díjas Kovács Frigyes rendezővel.

Kovács Frigyes nevét jól ismeri a Soproni Petőfi Színház közönsége színművészként. Ebben az évadban láthatták az Isten komédiása című zenés játékban, az előző évadban A padlás című félig mese, félig musical szigorú detektívjeként.

Kevésbé tudott, hogy rendezőként legutóbb A pokoli puncspancs című, 2017-ben és 2016-ban pedig a Liliom című Molnár Ferenc darab fűződik a nevéhez.

Egy újabb zenés előadás bemutatására vállalkozott ebben az évadban, melynek próbafolyamatára nagyon kevés idő jutott, több nehezítő körülmény is akadályozta a munkát. Ennek ellenére rendezőként (és olykor színészként is) úgy érezi, hogy akármilyenek is a körülmények, a premier előtt mindig jól jönne még egy plusz pár nap, hogy igazán tökéletes legyen minden. Véleménye szerint az előadás legnagyobb erénye, hogy a művészek szívüket és lelküket beleadták a próbákba, hogy összeálljon az előadás és a közönség elismerését elnyerje a Csoportterápia.

A rendezővel Koppány Karina beszélgetett.

 

Milyen gondolatok fogalmazódtak meg Önben, amikor elvállalta a Csoportterápia című előadás rendezését?

Elsősorban rémület lett úrrá rajtam, mert rögtön tudomásomra hozták, hogy ezt egy hónap alatt kell elkészíteni. Egyébként is hadilábon állok a zenés műfajjal, nagyon vegyes érzelmek vetülnek fel bennem. Sok silány színházi zenés darabot láttam már, ezek a rossz élmények inkább nézőként értek. Rendezőként emiatt főleg elővigyázatos vagyok, hiszen nem szeretnék olyan tévútra tévedni, mint amilyen gyenge minőségű előadásokat láttam már. Ezek miatt az élmények miatt a rendezéseimben mindig át akarok lépni a zenés műfaj korlátain, már csak azért is, mert sokszor nem tudom megérteni, hogy amikor egy színész jól, értelmesen beszél a színpadon, egyszer csak minden ok nélkül miért fakad dalra. Ezt nem engedhetem meg magamnak rendezőként, nyomós okot igyekszem találni a miértjére. Természetesen a Csoportterápia előadásban is vannak olyan dalok, amiket ha már nem lehet elmondani csak úgy prózában, mert az érzelmek túlcsordultak, akkor elkezdenek a szereplők énekelni.

Azt rögtön tudtam, hogy szeretném a nézőket gazdagítani a látványban – lévén, hogy ilyen szoros határidőn belül, színházépületen kívül egy ilyen különleges (és anyagilag megszorított) helyzetbe kerültünk bele. Úgy gondoltam, hogy kihasználom a lehetőségeinket más téren, látványában a maximumot próbálom nyújtani a nézőknek, hiszen általában a zenés színház szinte kézen fogva jár a spektakuláris külsőségekkel. Az előadást virtuálisan fogjuk fokozni, behozunk új ismert tereket erre az előadásra, kihasználva a LED falak nyújtotta alternatívát. A másik elképzelésem pedig az volt, hogy a hat színészen kívül, akik megjelennek a színpadon, mutassuk meg a Sopron Balett táncosainak tehetségét egy új látószögből, dinamikusabbá tegyük az előadást. Ezek a felvételek egyrészt a tudat alattit mutatják és vannak köztük élő képek is, de erről nem szeretnék többet mesélni, ez legyen meglepetés a nézőknek.

 

Két különlegessége van a darabnak: az egyik, hogy ez nem egy megszokott zenés darab, hanem mjúzikel kámedi. Mit is jelent ez?

Ez egy geg. Minden embernek vannak lelki terhei, mi ezek körül a színpadon felmutatunk legalább hatot, és szerintem ezekben mindenki magára ismer, vagy a szomszédjára. Ezt nem a tragikum oldaláról közelítjük meg, hanem groteszk humorral, komikussá változtatjuk, megpróbálunk nevetve átlendülni a nehézségeken, ahogy az életben, a valóságban is sokszor tesszük.

A műfaj komédia, de egyformán vannak benne komikus és tragikus elemek, és mindkettő jellemzői egyforma súllyal vannak jelen a darabban. Az előadás sikerére a biztosítékot a minden emberben meglévő aktualitás adja majd meg. A nézőknek (is) egy önvizsgálatra való lehetőséget kínál a Csoportterápia, a közönség nem csak az előadás alatt ejthet olykor szomorú, olykor örömkönnyeket, hanem azt gondolom, hogy haza is vihet magával egy kis érzelmi útravalót, és remélem még napokkal, hetekkel, vagy akár hónapokkal és évekkel később is lesz olyan jelenet, mozdulat, gesztus, színészi játék, ami gondolkodásra készteti majd a nagyérdeműt.

 

A másik fontos tényezője az előadásnak, hogy a Csoportterápia egy kultúrházban játszódik, az előadás helyzetkomikuma, hogy adja magát a díszlet és a közeg.

Igen, ez voltaképpen ilyen értelemben talán jót is tesz az előadásnak. Ha a színházban játszanánk, akkor építenünk kéne egy művelődési házat a színpadra. Így már maga az előadás akkor elkezdődik, amikor a nézők ebbe a miliőbe érve belépnek a Liszt Központba, leadják a kabátot, isznak egy pohár pezsgőt, helyet foglalnak a nézőtéren, ez már mind-mind a Csoportterápia része.

 

Ha rendezői stílusról és koncepcióról beszélünk, akkor mi jellemző Önre?

Én nagyon remélem csak, hogy az jellemző rám, hogy nagyon odafigyelek a munkatársaimra, hogy belőlük építkezem, nem a saját fejemből akarok mindenáron megoldani egy előadást, hanem támaszkodom a többiek képességire, fantáziájára, alkotókészségeire. Értékelem az alkotásra való szándékot, hiszen ők nem csak azzal járulnak hozzá egy előadáshoz, hogy megtanulják a szöveget és lekottázva elmondják azt, amit én gondolok, hanem maguknak is vannak ötleteik. Az én dolgom csupán, hogy ezt a sok alkotóerőt összefogjam, meghúzzam a vektorok eredőjét. Ez egyszerűnek tűnhet így kimondva, de ez nem véletlenszerűen alakul, persze vannak olyan momentumok, amik így jönnek létre, amiket aztán beépítünk az előadásba. Sokszor improvizációra építettünk, amik a színpadon is megjelennek majd, ezek jól bepróbált improvizációk, – ha szabad így fogalmaznom, – eltérőek lehetnek egy-egy alkalommal, a pillanat egy pici része improvizált, de az alapjuk már annyira stabil, jól begyakorolt, hogy ezek csak a bepróbált lehetőségek variációi. Sokszor persze a nézőkre építünk, a reakcióira, velük teljesedik ki az előadás, hiszen a néző jelenlétével válik egésszé, tulajdonképpen áttörtjük azt a bizonyos negyedik falat is. Az előadásban – lévén, hogy komédia is, – nagyon sokat számít a néző, mint játszótárs.

 

Igaz az, hogy a csoportterápia által tudunk változni és változtatni?

Ezt én nem tudhatom, még nem voltam igazi csoportterápián, de azért az az igazság, hogy nekünk, színészeknek könnyű, mert ha úgy vesszük nekünk folyton csoportterápiában van részünk. Minden próbafolyamat tulajdonképpen egy iszonyatos és kemény, mély önvizsgálat. Önismeretre késztet minden új szerep, karakter felépítése.

 

Mit üzen a nézőknek az előadás jelen korunkban?

Korunkra nagyon jellemző az elmagányosodás. Buborékokban élünk. A közösségi média használata annyira leszűkíti az emberek érdeklődési körét, mert specifikusan, emberekre szabva áramoltatja az információt, hogy még jobban bezár minket a buborékunkba. Ez az előadás arra próbálja rávezetni a nézőt, hogy a párbeszéd, a személyes jelenlét, a szemkontaktus, mennyire fontos, valamint arra, hogy mennyit számít az empátia, és hogy csak úgy érthetjük meg magunkat, ha előbb másokat is megértünk. Vagy legalábbis megpróbáljuk.

 

 

A Csoportterpáia előadást Sopronban febuár 25-én, 19 órakor mutatják be. Jegyek válthatók márciusi időpontokra a Liszt Központban található jegyirodában vagy online a prokultura.jegy.hu oldalon.

 

 

Képek az előadás sajtótájékoztatójáról