Hírek - 2020. május 5.Széchenyi: sakk és lélek

Széchenyi István életét végigkísérte a sakkozás. Szinte napi rendszerességgel játszott. Kevesen tudják, neki volt akkoriban az egyik legjobb ilyen jellegű szakkönyvekből álló gyűjteménye, amit épp a döblingi irataival együtt foglaltak le. Talán nem véletlen, hogy Németh László Széchenyi című történelmi drámájában - amelyet az ősszel kezdődő hűség évadában tűz műsorára a Soproni Petőfi Színház - egy izgalmas sakkjátszma mellett pillanthatunk be a legnagyobb magyar utolsó napjaiba, kétségeit látva, kérdésein elgondolkodva. A rendező Csiszár Imre, Kossuth-és Jászai-díjas, kiváló és érdemes művész. 

Széchenyi Istvánt nem tartották klasszikus értelemben sportembernek, mégis rendszeresen mozgott, sokat tett a sport, a testmozgások népszerűsítésért, sőt sportegyesületeket is létrehozott. Érdekesség, hogy rengeteget gyalogolt, jelentős távolságot tett meg így, s közben születtek meg naplóbeszámolói, elmélkedései. A lóversenyzés hazai megteremtése mellett az evezés meghonosítása szintén a nevéhez fűződik: 1841-ben hozta létre az első evezős egyletet, majd az első csónakházat. Angliában tanult meg Wesselényi Miklóssal evezni, sőt, két angol barátjával így kelt át Bécsből Pozsonyba. Mindemellett az úszás volt az egyik hobbija, bár későn, 28 évesen tanult meg úszni. A teniszjáték ősének számító labdajátékot még 55 évesen is űzte. Wesselényi szerint kifejezetten jól és szenvedélyesen játszott. Ám az egyik legkedveltebb kikapcsolódása a sakkozás volt. Rendszeresen játszott, gyűjtötte az ezzel kapcsolatos szakkönyveket, és nagyon sokat foglalkozott sakkfeladványokkal. Döblingben, az elmegyógyintézetben gyakran sakkozott. Németh László drámája azokban a napokban játszódik, amikor az osztrák rendőrség már rendszeresen zaklatta Széchenyit, házkutatások zajlottak nála.

„Egy ember a sors csapdájába szorultan: öngyilkosságra készül. Ez olyan sugallat, terv, elhatározás, amelyről nem lehet beszélni; még a csapda szorulását is félig-meddig lehet csak szavakkal konstatálni: a szó ugyanannyira rejti, mint amennyire elárulja a megrendülést… Az emberek megzavarásában gyönyörködő fölény s elragadtatásukat kivívni akaró alkalmazkodás játéka ez…” – vall darabjáról az író: Németh László.

A dráma így nem a történelem Széchenyijéről szól, hanem az »Igazságszerető Emberről, akit emberi gyengesége, bolondházba húzódó félénksége sem tud visszatartani, hogy a szívét vájó igazat valahogy a világba ne vesse«… A dráma intellektuális anyaga a Goldmark doktorral folytatott két legfontosabb vitában bontakozik ki…Goldmark a darab kulcsfigurája, aki megfejtésül szolgál Széchenyi jellemének a megértéséhez, a pszichopata doktor voltaképp Széchenyi önmardosó kétségeit, sorsát és döntéseit mutatja fel, egy izgalmas sakkjátszma stratégiai lépéseit követve…
    
Németh László Kossuth-díjas magyar író, esszéista, drámaíró a 20. század magyar irodalmának egyik legmeghatározóbb képviselője. Drámáiban a történelem kiemelkedő egyéniségeivel példázta a nagy eszmék képviselői és a társadalom viszonyát. Az igazságkereső hőst állítja szembe korának kicsinyességeivel, értetlenségével, és a "bukva győző hős" sorsában egyszerre ábrázolja az eszme diadalát és az eszme képviselőjének megtörését. Széchenyi című drámája 1946-ban született és az elmegyógyintézetbe zárt Széchenyi István gróf életének végső dilemmáját tárja elénk.


A mű 1942-es előzménye - Az esperesnek nem tetszett

Németh László mielőtt megírta ezt a művét, 1942-ben részletes esszéregényt jelentetett meg Széchenyiről. A fellelhető tanulmány és elemzés szerint (Grezsa Ferenc: Németh László portréja Széchenyiről-Tiszatáj -1983) amikor ez megjelent, a kritika nem kímélte az írót.    

 " Nagy Gyula esperes Sopron vármegye közgyűlésén „nemzeti nagyjaink meggyalázása" miatt nyilvános megbélyegzését javasolja. Ijjas Antal a Nemzeti Újságban a könyvről szólva „meghamisított, kiforgatott, meggyalázott" Széchenyit emleget. A Jelenkor recenzense a tanulmány személyességét túlozza karikatúrává: szerinte egyoldalú „pszichopathológiai" elemzés, írója „szinte semmit se érez abból az isteni lángból, mely Széchenyiben lobogott". A Magyar Szemle kritikusa a művet azon eltérésekért bírálja, mely Szekfű Széchenyi-arcképétől megkülönbözteti. A méltányos kritikák közül két írás emelkedik ki. Baránszky Jób László a Sorsunkban a tanulmány szoborelevenítő célzatát hangsúlyozza. „Katona Bánk bánja mellett a legjobb magyar tragikai jellemkép" — fogalmazza meg értékítéletét. Németh László nemcsak tárgyának hű tolmácsolója, de „valóságot láttató költő" is. Tóth Béla szerint az író sikerének titka a „páratlan anyagismeret" és az „uralom az anyag fölött". A láva alatt megleli a „lélekvulkánt". Németh könyve a tudós életrajz és a regényírás határán mozog. Egységes látomás, „egy nagy regény váza, egy nagy tragédia anyaga".

Ez volt tehát az előzménye a Széchenyi című történelmi drámának, amely végül Németh László egyik fontos műveként készült el 1946-ban, s csak 1957-ben játszották először színházban.