Regős János rendező az oroszországi produkcióról azt mondta: neki az édesapja pantomimművész volt, gyermekkorától körbevette ez a műfaj, nagyon szereti a stílust, tudja, milyen magas szintű kreativitás szükséges az előadásokhoz. A Bánatóceán azért tetszett neki, mert egységes produkciót látott végig, nem zárt szisztémában. A történet szálai egymásra építkezőek, mélyen át - és továbbgondoltak maradtak. A zene kiválasztása remeknek bizonyult. A csapat tagjai a színpadon egyenrangú félként együtt cselekedtek a történetért, ez hatalmas munkát, fegyelmet, koncentrációt igényel. Számára különleges érzés ilyen műfajú darabokat nézni. Nagyon magasan értékeli a produkciót. Hozzátette: itthon és külföldön több ezer előadást nézett már meg eddig, működik benne a védekezési mechanizmus, hogy tudja objektíven, szakmai alapon kezelni a látottakat. Most a moszkvaiak elérték nála: meghatódott a színházi élményük után, amely színpadi világában, kitaláltságában, hatásában magas színvonalat hozott a fesztiválra.

Lőkös Ildikó dramaturg úgy kezdte: ő elképedt, amikor meglátta most az arcokat. Szinte gyerekek ülnek vele szembe, ő pedig a színpadon profi művészeket, kiforrott egyéniségeket, igazi személyiségeket, érett színészarcokat látott. Nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel. Úgy fogalmazott, csodálatos érzés töltötte el az előadás után, hogy szavak nélkül így adták át neki az eleinte könnyed népmesét, azt sugározva, bájos, aranyos lesz a sztori, majd ez a világ fokozatosan sötétedet. A karakterek, figurák vitték a nézőt, a szimbólumok használata és a színpadi valóság kapcsolata nem billent át giccsbe. Egyben, teljességében működött a mondanivaló, hordozva egy végtelen történet esélyét, ám, okosan lezárva azt. Ő nagyon gratulált az együttesnek. 

Gennagyij Bogdanov színész, rendező azzal folytatta: rég látott ebben a nehéz műfajban ilyen harmonikusan működő előadást. Tetszett neki a rendezői koncepció, felépítés, elképzelés, az egyszerű eszköztár, az együttes közös munkája, energiája, a pontosság. Hatottak rá az asszociációs képek, irányok, üzenetek, a zenei, irodalmi, dramaturgiai részek. Szerinte az egész darab telítettséget sugárzott. A gondolati allegóriák nagyon erősen éltek és működtek a nézők irányába. Itt minden összejött!- zárta mosolyogva.          

Balla Richárd előadásának elemezését Lőkös Ildikó azzal nyitotta meg, számára némiképp riasztó, távolságot hordozó a monodráma, mint színházi jelzős szerkezetű műfaj, kifejezés. Gyomorba vágó jelentést sugall. Vajon képes rá hatni egy ember egyedül folyamatában? Megtartható az állandó nézői figyelem így, egyedül? Ő ezért nem is monodrámának tartja ezeket a produkciókat, hanem egyszemélyes színházaknak. Amikor beért az előadás terébe, megnyugodott. Az érdekes, izgalmas környezet felkeltette az érdeklődését, várta, hogy hová, milyen történetbe is érkezett meg. A látvány, a mimika, a metakommunikáció, a színész személyessé váló sorsa, vallomása, hogy ő soha nem adja fel, megkeresi a helyét, a szabadságát a világban - hatott rá. Még akkor is, ha nehezen rakta össze a történetet. A tárgyak és a tér használata őt megfogta, érezte a funkciójukat, bennük látta a kapaszkodót, a kiszámíthatóságot és az előadás gondolatvilágát.

Gennagyij Bogdanov azt mondta: a nyelvi különbségek miatt egy szót sem értett a színpadon zajló történetből - amit korábbról sem ismert - ám, így legalább egy saját értelmezésű előadást gondolhatott végig. Hangsúlyozta, ha a színpadon valaki monológot mond, akkor 7,5 perc a maximális szövegmennyiség, amit a néző követni tud, mert utána elfárad. Ebben az esetben a színészi feladatot az adja a szereplőnek, hogy ne elégedjen meg a szöveggel, nagyon erősen kell játszani mellé, ha a figyelmet több mint egy órán át akarja fenntartani és nem 7,5 percig. Úgy érezte, a színész ebben az esetben néha elbújt a szöveg mögé, s az megvédte a kiteljesedettséget adó játéktól. A mozgások ösztönösnek, nem megalapozottnak tűntek számára. Azt tanácsolta az előadónak, hogy minden egyes megszólalásnál hozza létre a szöveg színészi előkészítését. Mit akar közölni a szavak, a mozgások, a szemszögváltások között, azok kapcsolatában, s ekkor "elkapja" a mélységi tartalmat a közönség. A tárgyak alkalmazásának egy részénél nem mindig látta a funkciójukat. Úgy érezte, nem támasztották alá a cselekményt, s így inkább illusztrációs szerep jutott azoknak. A titkot, a belső feszültséget hiányolta a produkcióból.

Regős János már harmadszor látta ezt a produkciót, s ahogy megfogalmazta, számára mindig igazi színházi kaland újraélni ezt a történetet. Megfogja a fantasztikus színészi energia, az óriási erő, amivel folyamatos érdeklődést, feszültséget, kíváncsiságot tart fenn a főszereplő magnetizmusa. Szerinte egy kalandregény színpadra vitele monodrámaként rizikós próbálkozás, de fontos színházi misszió. Pillangó győzni akar mindig, s ha nem is sikerülnek a szökési kísérletei, nem omlik össze. Kitart a céljai mellett, akár egy hosszútávfutó. Az természetes, hogy miközben a célért mindig másképp újra és újra nekiveselkedik, fárad, ettől a néző is elfáradhat. Erről azt gondolja: nem biztos, hogy mindez rossz, hiszen mi is így, ezekkel az impulzusokkal részesei vagyunk ennek a személyes történetnek.

(V.R)


VILLÁMKRITIKA
Mozgóháború

Theatre of Plastics and Pantomime Grotesque: Bánatóceán, rendező: Viktor Proszkurjakov (Szurgut, Oroszország)

Mit jelent a háború a katonának? Mit jelent az otthon maradt anyáknak és feleségeknek? Van-e feloldozás egy háború alatt, közben, után? Fontosak-e ezek a történetek nekünk ma? Ezeket a kérdéseket veti fel a Theatre of Plastics and Pantomime Grotesque: Bánatóceán című előadása.

Az előadás három mozgásszínházi etűdből épül fel, amelyek a háború tematikáját járják körbe. Téma és forma áldásos egymásra találása ez az előadás, ugyanis a háború borzalmainak szavakkal való elbeszélhetetlensége tematizálódik a mozgásszínházi formában. Egyszerűen nincsenek szavaink arra, hogy elbeszéljük azokat a szörnyűségeket, amelyek a háborúban történnek. Erre az elmondhatatlanságra kínál megoldást a mozgásszínházi forma. Az egész előadás mozgásgyakorlatok sorozata: minden egyes történethez megtalálja a társulat azt a mozgáselemet, mozgásformát, térszervezést, amely képes szemléletesen, expresszíven kifejezni ezeket a történeteket. Igaz, hogy ez az expresszivitás néhol annyira hatásos, hogy hatásvadásznak tűnhet.

Szavaink nincsenek a háború leírásához, történeteink vannak csupán, és az orosz társulat három történetet mesél el nekünk a tánc nyelvén. Az első történet egy pár története, akiknek esküvőjüket hiúsítja meg a háború. A második egy anya és fia története: annak elbeszélése, hogy mit jelent egy anyának elveszítenie gyermekét a háborúban. A harmadik pedig két rab történetét meséli el, akik egy koncentrációs táborból menekülnek, hogy életük onnantól fogva csak a menekülés körül forogjon.

Figyelemre méltó az előadás szcenikai komplexitása. Mind a fények, mind a hangok maximálisan szolgálják a háború borzalmainak megjelenítését. Nagyon jó érzékkel váltakoznak a hideg- és meleg fények, a lágyabb- és keményebb dallamok.

A borzalmak látványos megjelenítése után feloldozást ad számunkra az előadás vége: megjelenik egy kislány és édesanyja, a háttérben pedig a három történet ikonikus figurái. Mintha az édesanya meséje lenne a három történet, amelyek a háttérben ugyan, de meghúzódnak kapcsolatukban. És valóban, ez tényleg így van. Minden ember mögött történetek vannak, ezek akarva-akaratlanul követnek bennünket, legyenek azok háborús történetek vagy sem.

/Hornok Máté/

VILLÁMKRITIKA
 A szabadulás útja

RÉV Színház – FAQ Színház – KB35 Inárcs: Pillangó, rendező: Tárnoki Márk (Győr – Inárcs – Budapest, Magyarország)

A 2019-es Progressen a színház minden formájából kaphattak ízelítőt az amatőr színház iránt érdeklődők: zenés színház, prózai előadás, mozgásszínház, egyedül egy formából nem, a monodrámából. Ezt a hiányt pótolta a RÉV Színház – FAQ Színház – KB35 Inárcs koprodukciója, a Pillangó.

A monodrámák esetében mindig nagy kérdés, hogy az előadás képes-e keretbe helyezni azt a szituációt, hogy egy színész van jelen a színen, és ez a színész egy karaktert magára öltve valamiért itt és most csinál valamit nekünk. Röviden: miért csinálja ez a karakter egyedül azt, amit? Az előadás keretéül az alkotók a mesemondás aktusát választották: Pillangó itt és most elmeséli nekünk kalandos életét, és ezt úgy teszi, hogy közben nem kérdőjelezzük meg ennek létjogosultságát. A történetmesélés és annak megjelenítése annyira hat ránk, hogy elkezdünk érzelmileg is bevonódni Pillangó életébe. A szökési kísérletek és a börtönben töltött idő dinamikus váltakozásával azt éri el az előadás, hogy a néző szurkoljon Pillangónak, hogy kiszabaduljon. Amikor fogságba esik, a néző is fogságba esik egy kicsit, amikor pedig Pillangó kiszabadul, a néző is fellélegezhet. Az előadás képes arra, hogy élő kapcsolatot alakítson ki nézőjével.

Ezen felül az is izgalmas kérdés, hogy hogyan képes az előadás áthidalni azt, hogy több karakternek is meg kell jelennie. Ez a produkció a legkülönfélébb válaszokat adja erre a kérdésre: akad, hogy a néző válik szereplővé; van, hogy egy szék; van, hogy a színész árnyéka; és van, hogy csak vizuálisan jelennek meg mellékszereplők. Az előadás kreatívan váltogatja a megoldásokat, ezáltal nem fárad el a monodráma-forma, végig fenn tudja tartani a figyelmünk.

A tér a maga egyszerűségével tölti be tökéletesen a funkcióját. Az előadás tere egy vasból készült vázszerkezet, amely Pillangó celláját, szórakozóhelyét, és hajóját is képes megjeleníteni. Az eszköztelen tér ebben az esetben is a belső képalkotásunkat motiválja. A vázszerkezetnek nincsenek falai, ám annak ellenére, hogy teljesen nyitott, mégis a bezártság érzetét kelti, ugyanis a színész csak a végén mozdul ki ebből a keretből, egészen addig ezen a 15 négyzetméteren játszik. Ezáltal ─ hogy Pillangó szabadulásáig nem mozdul ki a keretből ─ lesz igazán erős, és katartikus, amikor kilép a vasszerkezeten kívülre.

/Hornok Máté/


VILLÁMINTERJÚ
Családi kör
 
A Progress Sopron 2019 rendezvényén már számos rokoni szálat felfedezhettünk a különböző színtársulatokban, de azt hiszem, elmondhatjuk, az egyik legkülönlegesebb kapcsolat, az Othello című előadás Othello-Desdemona szála, hiszen a címszereplőt és feleségét megformáló fiatalok, a való életben is friss házasok…

Balla Richie: Nem mindig egyszerű, elég sok munka van abban, hogy megtaláljuk, miként lehet elkülöníteni a civil életünk valamennyi szegmensét a karakterek házas életétől. Vegyünk például egy csókot, amelynek lehet civil pillanata is, ugyanakkor ez a „civilség” nem látszódhat meg a karakterek viszonyában. Vagy éppen fordítva: ha a civil életben nem jön egy heves csók, attól még a színpadon meg kell történnie.

Balláné Bálint Bernadett: Számomra igazi csemege, ha együtt dolgozunk, hiszen viszonylag kevésszer adatik meg, legalábbis, hogy a színpadon így együtt legyünk. Csoportvezetőként is dolgozunk, ott inkább a „különlétre” törekszünk, és arra, hogy minél több impulzus érjen bennünket. Az Othellóban számomra küzdelmes eljátszani a szerelmet, hiszen egyrészt mi vagyunk, de közben pedig mégsem a miénk.

Balla Richie: Szerencsére elmondhatjuk, hogy rendkívül harmonikus kapcsolatban élünk, a közös munka kilencven százalékban jól működik, tehát sokkal inkább van pozitív hozadéka, mintsem negatív. Csak előre visszük egymást. Otthon igyekszünk megtalálni az úgynevezett „mi időnket”, de persze előfordul, hogy megcsörren az a bizonyos telefon, akkor együtt diskurálunk a dolgokon, hiába tartunk éppen egy sorozat közepén.

Balláné Bálint Bernadett: Szeretünk a természetben feltöltődni, hallgatni a madarakat, de közben ez is arra jó, hogy a következő feladatokat lelkileg is előkészítsük, és akkor irány a munka!
 
/Szabó Eszter/