Hírek - 2019. szeptember 24.Progress: Zsűriszemmel a harmadik nap

A Progress Sopron fesztivál zsűrijében Regős János rendező, Gennagyij Bogdanov színész, rendező és Lőkös Ildikó dramaturg foglal helyet. Ők most a Csetepaté és az Othello című előadásokról beszélgettek az alkotókkal. Előző cseh színjátszók, utóbbi magyar csoportok koprodukciója.
Othello- Fotók: Pomezanski György
Csetepaté- soproni stábfotó

A Csetepaté című vidám produkciót adta elő két szlovák társulat, a Divadlo „A” és a Divadlo Shanti. Ők álltak össze Prievidzában, hogy színpadra állítsák Carlo Goldoni népszerű komédiáját sok humorral. A csoport az elmúlt időszakban fajsúlyosabb műveket játszott Bulgakovtól, Brechttől, Marqueztől, és most szerettek volna egy vidám darabot mutatni a közönségnek. Ezért készítették el a Goldoni Chioggiai csetapaté című komédiáját feldolgozó produkciót.

A zsűri egyetértett abban, a közönség jól szórakozik ilyen jellegű előadásoknál, hiszen a felszín felett ez a mű nagy komédiamix, tréfavarázslat, könnyed szórakozás. Nézni könnyű, játszani, színházi téttel bíró élménnyé varázsolni azonban igen nehéz. 

Lőkös Ildikó azzal kezdte értékelését, klasszikus értékű művet állítottak színpadra a csoportok tagjai, ezt megőrizték az előadásban. Nem hajlott el a játék olcsóságba, silányságba. Beszélt arról: a darab az emberi kapcsolatokat, viszonyokat ábrázolja egy közösség életében könnyedén, sok humorral, de olyan mélységben, erős karakterek felvonultatásával és korszakokon átívelő érvényességgel, ami megnehezíti ennek a műnek az eljátszását. Szerinte átvitt értelemben az amatőr színjátszók is kicsit olyanok, mint a szegény, elesett chioggiai emberek, akik boldogulni akarnak az életükben a sok nehézség között. A szereposztást jónak látta, a karakterek, figurák is működtek, ám a játék- és előadásmódban látott hiányosságokat, bizonytalanságokat. Mintha nem bíztak volna a színészek magukban és Goldoniban. A társulat egységesen, egymásra figyelve játszott, a térkezelésben megvalósult az, hogy a mai emberről is szól a történet átfonva az olasz világgal, légkörrel, temperamentummal. Úgy látja, ennek a darabnak az is kulcsa, ha túl harsánnyá válik, eltűnnek a figurák, típusok, akkor felborul az egyensúly a színpadon. Itt néhányszor érzékelt ilyet.

Gennagyij Bogdanov szerint sem könnyű ezt a művet színpadra vinni. A konfliktusok, veszekedések, kibékülések, botrányok felnagyítása, a finomságokra, érzékenységre való törekvés nem merülhet ki csak az indulatokat, hangulatokat jelző kiabálásokban. Szerinte a szereplők túlkiabálták a jeleneteket, és eltűnt a színészek játékából a színpadi cselekvés értelme, elvesztek a karakterek. A szereplők közötti valódi viszony ábrázolását hiányolta. A cselekmény megmutatását szerinte a csapat túlzottan az indulati faktorok előtérbe helyezésére bízta a kiabálásokkal és a megnyugvásokkal. Így a veszekedések egyformára sikerültek, közönséges, életből átvett konfliktusokat mutattak, eltűntek a jellemfejlődési folyamatok és a színészi játék színei. Ő azt a tanácsot adta a csoportnak, meg kell tartani a cselekvésekben a darab üzenetét, s kidolgozni mindig az adott figurára: mit is képvisel, hogyan fejezhető ki a belső világa. Ehhez pedig nem elég belefeledkezni a szövegbe. Elő kell csalni a jelenetek ritmusát, belső zenéjét a testből, színészi eszköztárból, s akkor mélységében is bevihető a néző az előadásba.

Regős János azzal zárta az értékelést, hogy ő látta ezt az előadást Kijevben a csapattól, és akkor sokkal erősebb, meghatározóbb élményt nyújtott számára. Jórészt egyetértett Gennagyij Bogdanov szakmai észrevételeivel. Hozzátette: most nem volt meg az az energia, frissesség, a társulat fegyelme, ereje, koncentráltsága, hogy elsöprően átütő legyen ez a komédia tőlük. Jó erőkből áll a csoport, remek karakterek, személyiségek lépnek mindig színpadra, ők megfelelő helyzetekben képesek sokszínűek, különbözőek lenni. Lehet, hogy régen játszották már az előadást, s ilyenkor azért jól jön még egy-két próba.           

A Soproni Petőfi Színházban ezen a napon este volt látható az Othello. Győri és inárcsi független társulatok: a RÉV Színházi és Nevelési Társulat és a KB35 hozták létre ezt a Shakespeare művéből készült produkciót.

Gennagyij Bogdanov úgy látta, hogy a darab felépítése, technikája, rendezői feladatai, gondolatai kifejeződtek az előadásban. Megmutatták a történetet, ő mégis monotonnak, egyhullámúnak tartja a látottakat. A színpad elejéről és hátuljáról egyforma szövegmondást érzékelt, de nem tudott azonosulni azzal, milyen szemszögszögből, miért és ott mondják ezeket a mondatokat a szereplők. Szerinte nem volt kidolgozva a karakterek, figurák belső világa, az emocionális tartalmat hiányolta. "Megy a szöveg, a test hallgat" - mondta. Hozzátette: a gesztus a játék kifejezője, ez hozza létre a kapcsolatot és kölcsönhatást a nézővel a testből indulva. Ha ezt követik, akkor nem marad egydimenziós, egyforma a játék.

Regős János, aki negyedszer látta ezt az előadást, azt hangsúlyozta: számít ennél a produkciónál, hogy milyen nyelven dolgoznak a színészek. Ő az Othellót összeesküvés-darabnak hívja, hiszen ebben az esetben mindenki tud mindenről, mindent a másikról, vagy kifigyel valakit. Ezért nagyon jó ötletnek tartja, hogy nagy térben, azt végig kihasználva játszik a társaság, részt vesznek a produkcióban állandóan azok is, akik nincsenek akcióban. A változásokat, a viszonyokat, egyéni történeteket érzékelte, jónak találta. A színészi játékokban és a páros jelenetekben is akadtak számára emlékezetes pillanatok.     

Lőkös Ildikó is kiemelte a páros jelenetek erejét, energiáit, hogy érzékelhetően igazi kapcsolat jött létre a színészek, szereplők között, értették egymást. Erősnek találta az előadást, szerinte  gyönyörű színpadi képekkel dolgozott a csapat, jónak találta a fordítást, a dramaturgiai vágásokat. Művészileg is tetszett neki egy-egy alakítás, ám azt hozzátette: színészileg azért is akadtak gyenge pontok a teljesítmények között, mert beszédtechnikai hiányosságokat érzékelt többeknél, és ez rontott a színházi élményen.

(V.R.)



VILLÁMKRITIKA

Szlovák csetepaté

Divadlo "A" és a Divadlo Shanti: Csetepaté, rendező: Peter Palik (Szlovákia)


Úgy tűnik, hogy az idei Progress versenyprogramját a klasszikus színművek uralják. A tegnapi Shakespeare-drámák után ma az olasz szerző, Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét láthattuk két szlovák társulat tolmácsolásában.

Miért is ennyire kedvelt színpadi szerző Goldoni? Miért veszik elő különböző társulatok a drámáit a mai napig? Talán azért, mert Goldoni drámáiban magunkra ismerhetünk a komikus helyzetekben, pletykákban, nagy vitákban, félreértésekben, becsapásokban, a mesterien kidolgozott helyzet- és jellemkomikumokban.

A történet szerint egy Velence melletti kis halászfalu lakói minden alkalmat megragadnak arra, hogy összevesszenek. Elég egy kis apróság, hogy az egész falu annyira elragadtassa magát, hogy tettlegességig fajuljanak az események. Goldoni drámája saját világunk lenyomata, amelyben nem vagyunk képesek egymással eredményesen kommunikálni, és konfliktusainkat békés úton megoldani.

Nagy feladatot vállalt magára a két szlovák társulat, ugyanis a vígjátékok, és kiemelten a Goldoni-darabok játszásának kulcsa a tempó, a ritmus, a pontosság. Egy vígjáték előadásánál fokozottan érvényes az, hogy meg kell teremteni és fenn is kell tartani az előadás dinamikáját, mert ha az kicsúszik a játszók kezéből, akkor eltűnik a poénok feszessége, amelyek alapját képezik ennek a műfajnak. És ebben sajnos voltak mulasztásai az előadásnak. A párbeszédek nem dinamikusan építkeztek, tempójuk lassú volt, kissé vontatott.

Ugyanez a lassúság volt tapasztalható a jelenetek között is. Egy-egy jelenetváltás olyan hosszúra nyúlik a rengeteg kellék és díszlet bepakolása miatt, hogy a néző elveszti érdeklődését a jelenet iránt, ismét meg kell érkeznie figyelmének az előadásba a következő jelenet elején. Ehhez a lassúsághoz járul hozzá az előadás szcenikai pontatlansága is. Ezt azért sajnálhatjuk, mert a játszók alapvetően képességesek, orgánumuk betölti a színháztermet, mozgásuk összeszedett, dinamikus. Színészi kvalitásaik azonban nem tudnak kiteljesedni.

Az előadás erejét a közösségi színházi jellege adja meg: együtt játszik több generáció a színpadon, amely mindig izgalmas. Egyénileg rengeteg energiát képesek a színpadra hozni, azonban ezek az egyes energiák valamiért nem képesek összeadódni, és egy kollektív energiává fejlődni. A veszekedős jelenetek artikulálatlan ordibálásokká alakulnak át, amelyek először még izgalmasak tudnak lenni, de sokadjára már kevésbé. Egyénileg tehát izgalmas játszókat látunk a színpadon, de az igazi összjáték nem tud létrejönni. Ennek oka valószínűleg, hogy két önálló társulat koprodukciójában jött létre az előadás.

Az összecsiszolatlanság érződik az előadáson, de ez adja az előadás varázsát is. Üdvözlendő kezdeményezés, hogy amatőr társulatok összeállnak, és közös produkciókat hoznak létre. A két szlovák társulat ez irányba tett most egy nagy lépést.

/Hornok Máté/



VILLÁMKRITIKA

Áthangolás

KB35 Inárcs – RÉV Színház: Othello, rendező: Szivák - Tóth Viktor, Balla Richie (Győr – Inárcs, Magyarország)


Azt hiszem kijelenthetjük, hogy az idei Progress egyik húzóneve William Shakespeare volt: három társulat is Shakespeare-adaptációt hozott a fesztiválra. A maga nemében mindegyik izgalmas volt, nem volt ez máshogy a KB35 Inárcs és a RÉV Színház koprodukciójával sem.

Jago, az előadás intrikusa ezt mondja a darab elején: „Nagy az összhang, de majd áthangolom a húrokat.“ Jago, mint kiderül számunkra, eléri a célját: áthangolja a húrokat, mint ahogy a két társulat közös munkája is merészen hangolta át Shakespeare Othellóját.

Az egyik ilyen hangolás, ami feltűnő, az a szövegen végzett komoly munka. A társulat nem a Szász Károly-féle, veretes szöveget használta, hanem a felfrissített, Márton László-félét. Ez a fordítás nagyon frissnek hat a színészek szájából, ebből a szövegváltozatból teljesen eltűnik a shakespeare-i pátosz, a színészek gördülékenyen, természetesen beszélhetnek. Igaz, hogy a fordítás néhol már-már túlságosan puritánnak hat: ahogy kezd kibontakozni a feszültség Jago körül, úgy válik a nyelv egyre szegényesebbé, nyersebbé.

Az előadás látványelemei nagyon jól illeszkednek az előadás gondolatvilágához. Nagyon jó választásnak tartom, hogy nem bonyolódott bele a két csapat a díszlet-problematikába. Kifejezetten jót tesz az előadásnak, hogy semmilyen díszletelemet nem használ, ránk és a belső képalkotásunkra bízza a jelenetek környezetének megteremtését. Szerintem ez sokkal igényesebb megoldás, mintha profi díszlettervező és anyagi forrás hiányában jelzésértékű díszleteket használnának. A jelmezek a maguk egyszerűségében nagyon kifejezőek, pont annyit árulnak el a viselőikről, amennyit feltétlen szükséges. A jelmezeken felül egy-egy kiegészítő, ruhadarab segíti a nézőt a befogadásban: ilyenek a dögcédulák, Cassio szemüvege és Othello szemkötője például.

A teret szándékosan kihasználja az előadás teljes szélességében és hosszában is. Az ilyen típusú térszervezés miatt a színészeknek nagy távolságokat kell bejárniuk, amely dinamizálja mozgásukat és megszólalásaikat is. Ezt a keletkező mozgási energiát aztán képesek a játszók beleforgatni a jelenetek dinamikájába. Emiatt nem éreztem, hogy üres lenne a tér, ez a dinamikus mozgás teljes egészében betölti a rendelkezésre álló teret.

Az előadás dramaturgiájára a pergő jelenetezés jellemző, egymást követik a dinamikusabbnál dinamikusabb jelenetek. Egyedül az előadás eleje indult lassan, kicsit ritmustalanul, de aztán a ritmus is megérkezett, és egy dinamikus tempót vett fel az előadás. Ez a tempó egészen Desdemona haláláig fokozódik, majd ott szándékosan lelassít. Véleményem szerint dramaturgiailag túl hamar fordul át Othello a bizalom állapotából a bizalmatlanság állapotába. Ahhoz képest, hogy mennyire szerelmesek Desdemonával az előadás elején, talán egy kicsit túl hamar inog meg a bizalma Othellónak ebben az előadásban. Az előadás tesz egy igen jelentős dramaturgiai áthangolást: Cassio meghal, és Jago nem nyeri el méltó büntetését, Othello előtt nem válik világossá, hogy Jago végig becsapta őt és manipulálta. Öngyilkosságának egyedüli oka, hogy végzett azzal, akit a legjobban szeretett. Ebben a produkcióban Jago sikeresen kivitelezi tervét, és végül tábornokká válik. Mintha azt akarná sugallni az előadás, hogy a mostani kor, amelyben élünk, a Jagók világa. A törtetőké, cselszövőké, irigyeké.

Hogy ez valóban így van-e, az már a néző feladata, hogy megválaszolja magának, vagy legalábbis elgondolkodjon róla. Mert kérdéseket vet fel az előadás, és ez nagyon jó. Talán a legjobb. Az biztosan kijelenthető, hogy Shakespeare drámájának egy ötletes, kreatív áthangolását láthatjuk, ha a KB35 Inárcs és a RÉV Színház mostani produkcióját nézzük meg.

/Hornok Máté/

VILLÁMINTERÚ

A Sopron Progress negyedik napján Goldoni is előkerült, hiszen két szlovák társulat (a Divadlo „A” és a Divadlo Shanti) azért állt össze, hogy színpadra állítsa a nagy sikerű komédiát, a Csetepatét. Az előadás után a játéktéren megmaradt popcorn, tökmag, víz… kikerülésével – mint egy igazi csetepaté után – értem utol az egyik színésznőt, Michaela Vrábovát:

„Szlovákia szívében egy kis településen él a csapatunk, elmondhatjuk, hogy az egyik legrégebbi amatőr társulata vagyunk Szlovákiának, hiszen több mint hatvanötéves múltra tekint vissza. Nálunk elég nagy hagyománya van az amatőr színjátszásnak, és természetesen nagyon örülünk, hogy életben tudjuk tartani. Ahogy az ma a nézők számára is kiderült, elég sokszínű társaság vagyunk, illetve más-más korosztályból képviseltetjük magunkat, viszont így nem mindig egyszerű egyben tartani a csapatot. De, persze kockáztatni kell, szerintem már elég jól működünk együtt. Goldonira azért esett a választás, mert legutóbb egy tragédiát adtunk elő, és felmerült az igény, hogy könnyedebb műfajokba is belekóstoljunk.”

/Szabó Eszter/