A moszkvai csoport egy nyelvi központban működik diákszínházi társulatként. Nem színházi célok miatt, hanem inkább a pedagógiai munkához, az irodalomhoz, az angol nyelv tanulásához kapcsolódva készítenek előadásokat. A gyerekek kreatív energiáit, képességeiket használják, szívesen írnak forgatókönyveket, készítenek koreográfiákat, s játszanak a színpadon. Ezt a Shakespeare-darabot már lassan három éve tartják műsoron. A szereposztás így az elmúlt esztendőkben változott. A Progressen vendégeskedő orosz színjátszók között a legfiatalabb 9, a legidősebb 17 esztendős volt. Mint mondták, tavaly elkezdték előkészíteni a szövegkönyvét az Anna Kareninának, mert szeretnék, ha nemzeti művészetükhöz, kultúrájukhoz tartozó művet is láthatnának tőlük a nézők angolul és franciául.

A zsűri úgy döntött, hogy két értékelést tart a csapatnak. Egyiket kimondottan a gyereknek, egyet pedig szakmai észrevételekkel csak a vezetőjüknek.

Lökős Ildikó dramaturg a csapatnak azt mondta: azon gondolkodott előadás előtt, hogyan és milyen megfontolásból nyúlhatott ennyire fiatal összetételű csoport egy ilyen bonyolult és nehéz műhöz? Azt látta, hogy a szöveggel jól bántak, a húzások működtek, a végeredmény egy kicsit horrorisztikus, kalandfilmes világba hívta el a nézőt a mai fiataloknak vonzó atmoszférával. Kiemelte, hogy szépen dolgoztak együtt a társaság tagjai, érezte az összhangot, ugyanakkor azért észrevehetőek voltak kisebb ügyetlenkedések a kellékekkel, vagy nem sikerült a fénybe állnia mindenkinek.

Gennagyij Bogdanov színész-rendező, a zsűri elnöke azt hangsúlyozta, derék munkát végzett az együttes, nagyon nehéz anyagot választottak, s ennek ellenére eléggé dinamikusan sikerült a történetet előadniuk. Látta a gyerekek igyekezetét, hogy mindenki magából építkezve próbálta a feladatát megoldani. Egyúttal felajánlotta segítségét a csapatnak.  
 
A szakmai beszélgetés másik részében a Soltis Lajos Színház Szentivánéji álom produkcióját vették nagyító alá a döntnökök. A 40 éve működő és önmagát független társulatként meghatározó csapat a vidéki alternatív színházi élet meghatározó és sikeres együttese.

Regős János rendező a zsűri részéről azzal kezdte: ő elfogult a művel, az előadással kapcsolatban, már negyedszer látta, és mindig más élményt adott számára. Véleménye szerint ez a feldolgozás méltó a darabhoz, a korhoz, ahhoz a korosztályhoz, amely el akar ezzel mondani valamit. Kiemelte, hogy ebben a rendezői-alkotói felfogásban megmaradt a darab misztériuma, benne az univerzummal, a csodával, a földi és égi világgal, az ütközésekkel, drámával. Úgy érezte, talán az új helyszín, környezet miatt a váltások, változások nem mindenütt sikerültek zökkenőmentesen. Az előadás nagy értékének tartja a szerelmi négyes megjelenítését, a színészi teljesítményeket, a tempókat. Ezek a színpadi megoldások folyamatosan kíváncsivá tették, mi történik ezen a vonalon a történetben. Azt érzékelte már régebben, a produkció a próbák alatt folyamatosan alakult ki, a csapat megtöltötte tartalommal a rendezői víziót. Ez látszik az eredményen. Ő nagyra értékeli ezt az előadást.

Lőkös Ildikó úgy folytatta, Shakespeare az a szerző, aki mindent kibír, ha érdekesen közelítenek hozzá, megfelelően nyúlnak a szövegeihez. A csoport számára jó választás volt a mű, a feldolgozás módja, mert tudott a társulat magáról beszélni. Miért foglalkoznak színházzal, mi a szerelem, az életük, a sorsuk?  Nagyon jónak találta a szereposztást és a szerepek összevonását, izgalmassá tette a történetet. Tetszett neki a dramaturgi munka, s az is, hogy a rendhagyó kezdés zavarba hozta a nézőket a büfében. Megteremtette a feszültséget, ugyanakkor előtérbe került ezzel az alkotói személyesség. Ez Lőkös Ildikó szerint veszélyes is lehet, hiszen a személyesség előnyét használva vigyázni kell, hogy közben ne váljon az előadás hátrányává. Itt ezt elkerülték. Gratulált a látottakhoz.

Gennagyij Bogdanov elmondta: őt az első pillanattól érdekelte, lekötötte az előadás. Akarta követni, mert megérintette az alkotói fantázia. Kitalált a csapat egy formát, komolyan vette azt, könnyednek tűnt számára a színészi játék, erős és intenzív a jelenlét, s ez vitte a nézőket magával. A játék fantasztikumát adták a szereplők. Ugyanakkor azt érzékelte, a három alkalmazott térben nem váltak el élesen egymástól a különböző játékformák, nem tapasztalt átmenetet ebben. A nézőknek is meg kellett szokniuk a mozgatásukat, véleménye szerint ez lefékezi az előadást, s közben úgy látta, a kitalált formák sem segítettek abban, hogy mit is lát a publikum: viccet, gegeket, jellemfejlődést, eszmét, gondolatot, Shakespeare-t?    
 
Összességében a zsűri tagjai egyetértettek abban: nagyszerűen kitalált, fantasztikus rendezésű, remek színészi játékot mutató produkciót láttak. Fürdött a csoport a műben, a feldolgozott anyagban. A könnyedség energiáit hozták magukkal.

(V.R.)
 

VILLÁMKRITIKA
Dupla Shakespeare

Foreign Language Center: Macbeth, rendező: Janyina Berszenyeva (Moszkva, Oroszország)
Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom, rendező: Nagy Péter István (Celldömölk, Magyarország)

A harmadik napon két nagyon eltérő versenyprogramot tekinthettek meg a nézők: az egyik egy diákszínjátszó csoport, a másik egy amatőr színházi társulat volt. Az egyik Moszkvából érkezett, a másik Celldömölkről. Az egyik angol nyelven játszott, a másik magyarul. Egy dolog azonban összekötötte a két előadást: William Shakespeare.

Shakespeare drámái örökérvényűek a színház világában, hiszen azt teszik meg, ami a színház egyik legfontosabb feladata: tükröt tartani a valóságnak. Ezek a szövegek lassan 500 éve kerültek lejegyzésre. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre fontosabbá, hogy bizonyos korok bizonyos alkotói hogyan nyúlnak ezekhez a kanonizált szövegekhez. A mai napon két nagyon eltérő lehetőséget villantott fel a Foreign Language Center Macbeth és a Soltis Lajos Színház Szentivánéji álom című előadása.

A Foreign Language Center (későbbiekben FLC) alkotói egy meglepő színházi formát választottak Macbeth-adaptációjukhoz: a musicalt. Pontosabban nem is annyira szokatlan a forma, hiszen Paul Boyd 1992-ben megírta a Macbeth musicalváltozatát, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de tény, hogy van. És ahogy jobban utánanéztem - és hallgattam - ennek a musicalnek, rá kellett jönnöm, hogy az FLC is ezt a musicalt mutatta be nekünk. A dalokból a legtöbb visszaköszön az ő előadásukban is, sőt, a koreográfiák nagy része is a musicalből táplálkozik. Véleményem szerint ez a forma azért nem jó választás egy Shakespeare-dráma kapcsán, mert nem segíti meg a viszonyok és konfliktusok mély és pontos ábrázolását, amelyek egyébként ezeknek a drámáknak az igazi erejét adják. A zenés színház formai keretei miatt a dalok nem képesek mélyíteni a viszonyokat. A legfontosabb kérdés szerintem a diákokkal való színjátszó munka során, hogy mit jelent nekik a választott anyag. Mit mond ma egy 14-18 évesnek a Macbeth? Mi a viszonya egy fiatalnak a hatalomhoz, mit gondol a törtetésről, a mindenkin való átgázolásról? Abból, hogy ezek az orosz diákok mit gondolnak a Macbeth által felvetett kérdésekről, nem derül ki számunkra sok. És ez az, amit igazán sajnálhatunk. Nagyon izgalmas lett volna megtudni valamit abból, hogy Oroszországban mit gondolnak a hatalomhoz kapcsolódó kérdésekről a diákok. A próbafolyamat során érzésem szerint annyira sokat kellett dolgozniuk a dalok, koreográfiák, és a shakespeare-i nyelv elsajátításán, hogy nem is volt energiájuk azzal foglalkozni, mi történik Macbethtel?

A Soltis Lajos Színház egy teljesen egyedi formáját választotta Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának bemutatására. Az általuk választott formának lényeges elemei a fizikalitás, a muzikalitás, valamint a meghökkentő effektek használata. A mozgások nem táncszerű koreográfiák, hanem az adott szövegrész tartalmát fizikálisan is leképező mozdulatsorok. Ez a kettősség, hogy a szöveg nem csak mint verbális-, hanem mint nonverbális jel is „elhangzik“ az előadásban, mélyíti az adott szövegrész értelmét. Az előadás zenei világa komplex: a komolyzenétől az RnB-n keresztül a poprockig sokféle zenei stílus keveredik, de ez egyáltalán nem zavaró, a zenék mindig megtámasztják a jeleneteket, amelyekben elhangzanak. Még azt is jó érzékkel váltogatja az előadás, hogy mikor szólal meg egy zene élő hangszeres kísérettel, és mikor bejátszva. A színészi játékra is ez a komplexitás jellemző: van, ahol a realista, és van, ahol a groteszk, deklamáló jelleg dominál. Nagyon fontos eleme az előadásnak a humor. Az előadás alapgondolata véleményem szerint az, hogy mennyire nevetségesek is a marakodásaink, szerelmeink, vonzódásaink. Mindig mást akarunk, mint a társunk, és ez olyan nevetséges tud lenni. Ezt a gondolatot támasztja meg az előadás komplex színházi világa.

Két nagyon eltérő Shakespeare-előadást láthattunk Sopronban, de egy biztos: játszani kell tovább Shakespearet, gondolkodni kell a drámák által felvetett kérdésekről, mert úgy tűnik, hogy van miről, még így 500 elteltével is. 

/Hornok Máté/

VILLÁMINTERÚ

A második versenyprogramos előadást is bemutatták a Progressen, méghozzá a Moszkvából érkezett Foreign Language Centre-nek köszönhetően. A magukat egyébként ’educational center’ kifejezéssel illető csapat Shakespeare Macbeth című drámáját vitte színre, nem is akármilyen formában, hanem musicalként. Az előadás után Yana Berseneva, a darab rendezője értékelt kérésünkre:

„Mi egy tinédzserekből álló kis csapat vagyunk, a legkisebb gyöngyszemünk kilencéves, de a legidősebb is csak tizenhét. Valójában nem színházként működünk, hanem egy ’idegennyelvi központként’, tehát nyelveket tanulunk közösen, viszont előadásokat készítünk, a tavalyi évben például az Anna Kareninát dolgoztuk fel. Ebben az évben a Rómeó és Júliával foglalkozunk még. A ma este Sopronban bemutatott Macbethet két évvel ezelőtt készítettük, de ez bizonyult a legsikeresebbnek, ezért esett erre a választás. Az első és legfontosabb, hogy a gyerekek nagyon élvezik, amit csinálnak. A címszereplőt már három fiatalnak is volt lehetősége eljátszani, természetesen mind más volt, hiszen teljes mértékben beletették saját magukat. A tánckoreográfiák is közösen készültek, tehát nem úgy történt, hogy megmondtam nekik, hogy ezt és ezt kell csinálnotok, hanem egy nagyon szép folyamatban, közösen raktuk össze. Én magam egyébként sem vagyok tánctanár, ellenben angolt és franciát tanítok, de tulajdonképpen ez minden. Közös és nagyon lelkes, jókedvű munka volt, nagyon büszke vagyok rájuk. Emellett a soproni fesztiválnak is rendkívül hálás vagyok, hiszen remek körülmények között játszhattunk, és a rendezvény alatt odafigyelő és segítő emberek vesznek körül bennünket.”

/Szabó Eszter/
 

VILLÁMINTERJÚ

A mi világunk

A Progress Sopron 2019 harmadik napján a Celldömölki Soltis Lajos Színház által bemutatott Szentivánéji álom című Shakespeare-drámát tekinthette meg minden érdeklődő. Az előadás utáni délelőttön Nagy Zsuzsival beszélgettünk, aki Titániát és Hippolytát formálta meg…

- Nemrég jöttünk ki az előadást megtárgyaló szakmai beszélgetésről, ahol a fesztivál zsűritagjai osztották meg a társulattal a benyomásaikat. Hogy érezted magad odabent?

Nagyon izgalmas volt, remek beszélgetés kerekedett. Viszonylag sok fesztiválon járt már a Szentivánéji álom, de minden szakmai beszélgetésen kerülnek elő újabb témák, kérdések. Nemzetközi fesztiválon még nem voltunk vele. Most sokan úgy nézték az előadást – többek között a zsűri egyik tagja, Bogdanov is –, hogy nem tudnak magyarul, kíváncsiak voltunk arra,  nekik milyen élményt adott. Az említett zsűritag például a Mejerhold-módszer követője, képviselője, izgalmas volt hallgatni, hogy a saját szűrőjén keresztül mit vélt felfedezni az előadásunkban. A mozgás nálunk elég központi elem, többek között azért is, mert a rendező – Nagy Péter István – fizikai színházi rendező szakos hallgató.

- Amikor megtudtátok, hogy a produkciót nemzetközi fesztiválra viszitek, kellett valamit változtatni az előadáson azért, mert akadnak, akik nem értik majd a szöveget?

- A feliratkészítést a terek változtatása miatt eleve kizártuk. Anyagilag sem kis befektetés egy teljes fordítást elkészíttetni. Úgy voltunk vele, hogy ez azért mégiscsak a Szentivánéji álom… A próbán jött az ötlet, hogy a dramaturgunk, Sándor Júlia, aki perfekt angol, időnként színpadra lépve segítsen egy kicsit a külföldieknek. Juli örömmel vállalta a feladatot, Pepe (szerk.: Nagy Péter István, a rendező) pedig szituációba helyezte, az előadás részévé tette a narrálást. Ezt a gesztust tudtuk nyújtani azok felé, akik kitartóan ott maradtak úgy, hogy nem értették addig szöveget. Nagy örömünkre sokan végignézték az előadást a külföldi résztvevők közül.

- Elég sok önreflexióval éltek az előadásban. Felszabadít benneteket az, hogy a darabban kimondhattok bizonyos dolgokat a helyzetetekről?

- Igen, nagyon felszabadító érzés az, hogy a ránk szabott szöveg által a saját gondolatainkról, problémáinkról beszélhetünk a nézőinknek. Kicsit beengedhetjük őket a világunkba. Ez egyfajta helyzetanalízis azzal kapcsolatban, itt vagyunk a mai Magyarországon, ezen belül vidéken, Celldömölkön, messze a fővárostól. A szférák között félúton helyezkedünk el: nem vagyunk profik, de nem számítunk amatőrnek sem. A rendező nagyon jól ismeri a csapatot, hiszen nálunk kezdte a pályáját, ismeri a helyzetünket, azonosulni tud mindennapi problémáinkkal, vágyainkkal. A délelőtti szakmai beszélgetésen elhangzott egy kifejezés, ’Soltis-nyelv’, szerintem is van ilyen, és ezt közösen építjük Pepével és a többi rendezővel, akik hozzánk jönnek dolgozni. Több ez, mint közvetlen játékmód, hozzátartozik a munka iránti alázat, a kitartás és a közösségi életforma is, no és ezen felül még számos összetevő.

- Huszonnégy órából hány telik neked a színházban?

- A barátom szerint huszonnégy, de azért ez nincs így. Sokat vagyunk bent. Sokszor elképzeljük a csapattal, milyen az, amikor egy társulat műszaki háttérrel rendelkezik, és nem nekünk kellene mindent csinálni: hanem „csak” próbálnánk, játszanánk, pihenten kavargatnánk a kávénkat…  Valószínűleg elveszne valami olyan komponens, ami a mostani közösségi színház alapja. Elképzelhető, hogy eltűnne a varázs.

-Akad, hogy a szervezeted jelez?

-Érdekes, hogy alig vagyok beteg. Viszont, ha elmegyek szabadságra, vagy egy kis leállás történik a színházban, akkor általában ágynak esem. Szerencsére a fizikai sérülések is – lekopogom – elerülnek. Persze néha jönnek holtpontok.

- És olyankor mi lendít tovább?

- A csapat, ez egyértelmű! Ha nekem elfogy az erőm, valakinek még akad. Ilyenkor is figyelünk egymásra. Mindig akad kinek elmondani a dolgokat. Tegnap is sokan betegen játszottak, úgy működünk ilyenkor, mint egy család, ahol tudunk, segítünk.

- Mennyire van Celldömölkön fogadókészség a színházatokra?

- Nagy öröm számunkra, hogy elmondhatjuk, kialakult közönségünk van Celldömölkön, ami szépen gyarapodik. Persze ebben rengeteg munkánk van. Meg kellett találnunk a közönség- és kísérleti előadásoknak azt a jó arányú keverékét, ami nekünk szakmai kihívást és fejlődési lehetőséget kínál, a közönségnek pedig nem csupán szórakozási lehetőséget nyújt, hanem mélyen elgondolkodtatja, bevonja, új formákkal ismerteti meg...

- Már említettük a darab rendezőjét, de ne menjünk el amellett, hogy ő a testvéred. Mennyire tudtok a munka során elvonatkoztatni ettől a ténytől, egyáltalán el kell-e?

-El tudunk vonatkoztatni ettől. Ezek a kapcsolatok, ahogy a párkapcsolatok is, jobb, ha a színháztermen kívül maradnak. Egyébként valóban érdekes felállás, hiszen ő a fiatalabb. Nagyszerű rendezőnek tartom, és megbízom benne. Nagy tapasztalattal bír már most. Jól tudunk együtt dolgozni. Nagyon büszke vagyok rá!

- Mondj valamit, ami fontos számodra, de nem a színházzal vagy a művészettel kapcsolatos!

-Jelenleg házfelújítás előtt állunk, nagyon szeretnék egy szép otthont, ami nyitva áll a barátaink előtt, és segít a feltöltődésben, pihenésben.

/Szabó Eszter/