Határozott megállapításom, hogy a Peer Gynt az „egyén” megdicsőítésének a kritikája. Peer Gynt drámája: a modern ember kálváriája. Azé az emberé, aki alól kicsúszott a közösséghez tartozó identitás talaja.

Ha Peer drámai útját végigtekintjük, tüstént kínálkozik a következtetés, hogy a mű nem EGYEDI történetet tár fel. Ez a mű misztériumjáték.

A darab alaphelyzete: a közösségről való leszakadás, a „valahova tartozás” hiánya vagy meggyengülése. Peer Gynt a maga elsődleges identitását (azt az identitást, amelybe beleszületett) családja deklasszálódása miatt elveszítette. Ezen a ponton kezdődik a dráma.

Peer a környezetéhez képest sokkal tehetségesebb. Ugyanakkor konstruktív cselekvési lehetősége nincsen. Marad tehát a kábulat (a tétlenség, az erdei csatangolások, alkohol, izgágaság, fantáziálás). Roncsolt önazonosság, megvetettség, kitaszítottság.

Peer helyzetét zabolátlan ösztönei és szerzett hajlamai – a modern pszichológia nyelvén: árnyék-énjének impulzusai – kuszálják egyre tovább. Aztán úrrá lesz rajtuk: fent a hegyekben rönkházat épít egyedül. És megérkezik hozzá, akit megérdemelne: Solvejg.

Peer Gynt A SAJÁT ÉNJÉBEN nem bízik, amikor magára hagyja Solvejget. Nem érzi magát tisztának. És elmulasztja a lehetőséget, hogy EGY MÁSIK EMBER ÁLTAL az identitását újra teremtse.

Peer nekivág a világnak, az önkeresés és önmegvalósítás céljától vezérelve. Azt az illúziót kergeti, hogy ÖNMAGA számára szuverén identitást alkot.

(Ibsen zseniális előrelátásával kapcsolatosan egy megjegyzésem: az útitársak alakjában a „politikailag korrekt” magatartás szatírája jelenik meg a második rész elején.)

Peer drámai tévedése ott keresendő, amikor önazonosságát keresi az ÉN abszolutizált bűvöletében.

Ámde identitás önmagában nincsen. Viszonyok stabil rendszere képez identitást. Önmagában nincs ÉN. Mindig csak valamihez képest.

S azt látjuk, hogy az abszolút ÉN: parttalan gomolygás. Vaktában történő törekvés hasznossági elvek alapján. És azt is, hogy az ÉN bármikor lehet blöff és hazug szerepjátszás (a Próféta jelenetben).

A Szfinx valóban lehet önmaga és semmi más. Mert nincs interakcióban. Aki interakcióban él, annak az identitása nem lehet megfoghatatlan.

A nagybetűs ÉN kiteljesedését a Bolondok háza epizódban látjuk elérkezni, ahol az őrültség az önkényesen választott identitás metaforájaként jelenik meg. A tébolyult ÉN: torz és irracionálisan kialakított szerep, ami nem kompatibilis a világgal.

A gynti én sorsa a bujdosás. Se szakralitása nincsen, se racionalitása. Úgy tűnik, hogy sorsa nem tapad sehová.

Mégis, amikor Peer túléli halálát (a hajótörést), útja hova vezet? A régiekhez. Az elvesztett gyökerekhez. A szülői házhoz, amit romokban talál: árverezés van. Az elhagyott javakon „hullarablók” osztozkodnak.

Aztán megy a hegyekbe, ahol felbukkan Dovre. A zabolátlan őserő fejedelme, a nagy manókirály (a mítosz megtestesítője) most kiöregedett bohóc, szánalmas vén csepűrágó, olcsó színpadi mutatvány.

És Peer számára ott az utolsó stáció: a hegyi kunyhó. Már nem is keresi, de odaér.

A Gomböntő motívumhoz: A gombnak az a dolga, hogy illeszkedjék. Hogy beleférjen a gomblyukba, onnan ne csússzon ki és tartson. Muszáj, hogy a gomb megtalálja a maga kompatibilitását valahol. Ha sehol nem lehet kompatibilis, akkor selejt. (Nem a szépségről vagy jóságról van itt szó, hanem a valamiképpen való megfelelésről. A tartalmat hordozó identitásról.)

A Solvejg motívumhoz: A szeretet lényege (Szent Ferenc szerint is) tudni azonosnak lenni valaki mással. Így történhetik, hogy a tékozló Peer, miután teljes útján végigbotorkált, Solvejg szeretetében talál önmagára. Solvejg a remény. Általa jelenik meg a műben a szakralitás.
 
Idézem: „Solvejg alakjában a szeretet az az érték, mely által Peer személyisége kiteljesedik, és magasabb rendű létet nyer a dráma utolsó jelenetében.”

Katona Imre
 

A darab címszereplője a Jászai-díjas Gál Tamás. Aaseként Horváth Zsuzsa Jászai- és Aase-díjas színművész látható. A Gomböntőt Eperjes Károly Kossuth-és Jászai-díjas színművész játssza. Dovra apóként a Jászai-díjas Kovács Frigyes lép színpadra. Solvejget Molnár Anikó alakítja. A Pap a Kossuth-díjas Boráros Imre lesz.

A többi szerepben, sok figurát életre keltve Ács Tamás, Savanyu Gergely, Kiss Szilvia, Papp Attila, Farkas Tamás, Marosszéki Tamás látható. A mozgás Rovó Péter munkája. A három táncos: Gara Lídia, Szalai Dóra, Alekszej Batrakov.  A zene Varga Gábor nevéhez fűződik.  A zenésztársak, Kónyai Flórián hegedűn, Sárközi Gábor nagybőgőn és Stöckert Ádám ütős hangszereken játszanak az előadásban. A díszlet és jelmeztervező a Munkácsy-díjas Gyarmathy Ágnes, a fénytervező Madarász János, a zenei vezető Oberfrank Péter Liszt-díjas, érdemes művész.  A dramaturg Katona Imre, a rendező a Jászai-díjas Pataki András.