Hírek - 2020. április 9.Isten komédiása: így írtam én

Miért akarta egy genovai szerzetes beléptetni a kálvinista színházi rendezőt, dramaturgot a ferences rendbe? Milyen belső erővel küzdött meg, hogy ne veszítse el a látását, s közben ez a sorsát kísérő színdarab adta meg számára a világosságot. Fordulatos, izgalmas történet és regénybe illő, miként született meg Katona Imre Isten komédiása című misztériumjátéka Szent Ferencről, amelyet fontos magyar ősbemutatóként tűz műsorára a hűség évadában a Soproni Petőfi Színház Pataki András rendezésében. Húsvéti ajándékként, ünnepi olvasnivalóként a nézőknek felfedjük a mű keletkezésének körülményeit, s bepillanthatunk a szerző kalandos pályafutásába.  

Amikor azt kérdeztük a 78 esztendős színházi szakembertől, mi döntött harminc évvel ezelőtt a színdarab megírása mellett, rögtön pontosította: nem három évtizeden át írta meg a művet, de a történet megírásához vissza kell utazni legalább ugyanennyi időt az életébe.  

Ceruza, baranyai diófa és egy szemműtét

- Úgy tűnik, elterjedt az a tévhit, hogy a Szent Ferencről szóló darabot én harminc éven át írtam. Ez persze képtelenség volna, és természetesen nem így van. Az első felvonást – alapos forráskutatások után – 1997 augusztusában néhány hét alatt papírra vetettem. Először ceruzás piszkozatokkal, aztán hagyományos írógépen, egy baranyai parasztudvar diófája alatt. De nem folytattam, és majd el is fogom mondani, miért. Utána csaknem húsz év telt el, amikor bekövetkezett egy súlyos esemény. A szemem világát – szinte egyik napról a másikra – úgyszólván teljesen elveszítettem. Engem is meglepett, hogy nem élem át a változást sorscsapásként. Sőt, inkább valami halvány öröm volt bennem, és valamiféle hála azért, hogy cselekvőképesnek érzem magam félvakon is. Aztán jött az első operáció, és újra silabizálni tudtam a betűket. Oly módon, hogy előbb csak egy szót, egy sort vagy egy mondatot sikerült beazonosítanom. Később, amikor átestem egy igen komoly szemsebészeti beavatkozáson és tucatnyi kicsin, a látásom kitisztult.

- Abban az időben, amikor alig láttam, élt bennem egy meggyőződés. Egészen pontosan az, hogy akkor sem vagyok egyedül, ha egyedül vagyok. Hogy nem vagyok elhagyatott… Szerettem volna ezt az impulzust megérteni és kifejezni, miközben tisztában voltam azzal, hogy én nem értek ehhez. Egyáltalán nem. Ám azt is tudtam, hogy Szent Ferenc igen. Ezért tértem vissza őhozzá és a darabhoz. Felvettem a fonalat ott, ahol az első felvonást befejeztem, és a folytatáshoz vázlatokat írtam. Egy-egy mondatot. Mindig csak azt, ami kikívánkozott. Ezekben a tömör kis szövegekben már Szent Ferenc szólt. És arról beszélt, amit érzek. És én, a magam elesett, vaksi állapotában észre sem vettem, hogy kezdem felgyűjteni a darab további kidolgozásának nyersanyagát.


Olaszország, emigráció, Naphimnusz

- A Szent Ferenccel való kapcsolatom története viszont tényleg harminc esztendeje indult. (Nem mondhatom, hogy korábban sejtelmem sem volt róla. Ismertem a legendáit, a farkas megszelídítését és a prédikációt a madarakhoz, láttam Zeffirelli szép filmjét és egy korábbit is, amit Roberto Rossellini rendezett.) A nyolcvanas évek végén emigránsként kezdtem újra az életemet Olaszországban, ami számomra akkor nagy kihívás volt. Úgy tűnt ugyanis, hogy vissza se lehet jönnöm. Ott kell megfelelnem. Felmértem tehát a hiányosságaimat, nevezetesen azt is, hogy egy olasz értelmiségihez képest semmit sem tudok a költészetükről. Dante és Petrarca, esetleg Tasso és Ariosto, akikről itthon az egyetemen tanultam, az nem elég. Beszereztem egy könyvet, hogy áttekintést nyerjek: „Antologia della poesia italiana”. Olyan volt ez, mint nálunk a „Hét évszázad magyar versei”, ahol az Ó-magyar Mária siralomtól egészen napjainkig minden jelentősebb költőtől van egy-két vers, a nagyobbaktól pedig több is.

- Tanulmányozni kezdtem az antológiát. Rögtön elakadtam a legelső versnél, ami nem volt más, mint Szent Ferenc zsoltára az Úr teremtményeiről. „Cantico delle creature”, - melyet „Naphimnusz” címen lehet ismerni magyarul. Ódon szöveg, akár a Halotti beszéd. Egyidős is azzal. Kicsit olaszul hangzik már, de minden szavát és mondatát áthatja a vulgáris latin. Egy olyan nyelvet őriz, ami nincs. A latint ismerem, abból még érettségiznem is kellett. De ez más volt. Mágikus rejtély. Valahányszor kézbe vettem a könyvet, Szent Ferenchez mindig visszatértem. Rómában a szomszédom, akivel közös teraszunk volt, egyszer megkérdezte, hogy mit olvasok ilyen elmélyülten. És megmutattam neki Szent Ferenc versét. A szomszéd – szorgalmas olasz ember, aki volt már kőműves meg elektroműszerész is – hitetlenkedve nézte. „Mi ez itt? Ebből nem lehet kihámozni semmit. Ezt te megérted?” „Azon igyekszem” – mondtam. És bizonyos voltam, hogy érteni fogom. Szent Ferenc már a szívem közepébe került.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy miért nem adta fel soha a mű megírását, miért hordozta Szent Ferenc életét, történetét több évtizedig.


Kijelölt csapda, Bálványosvár

- Én nem akartam színdarabot írni Szent Ferencről, csakhogy a dolgok így alakultak. Szinte ki voltak jelölve a csapdák. Hazatérésem után, a kilencvenes évek közepén kapcsolatba kerültem az Arvisura Színházzal. Ez a társulat – a színházi kísérletek mellett – elkötelezetten kutatta a sámánisztikus hagyományt. Felkértek, hogy készítsek el számukra egy adaptációt Jókai Mór regénye alapján „Bálványosvár” címmel. A történet a tatárjárás előtt játszódik, s benne két nagyúri család viszálya bontakozik ki. Az egyik család keresztény, a másik pedig a pogány szokásokat őrzi. A történetet végigkísérik a kétféle hit szertartásai és rítusai. Nyilvánvaló volt, hogy mai szóhasználattal és megszokott, köznyelvi fordulatokkal itt nem lehet élni, ezért a dialógusokat archaizáló módon szólaltattam meg. Évszázadokkal ezelőtti hangzása volt a szövegnek. S amikor az Erdélybe érkező ferences térítők jelenetéhez érkeztem, egyszercsak szükség lett Szent Ferenc zsoltárára. Nem Sík Sándor ismert fordításában, hanem úgy, ahogyan az egész darab szólt. Mintha korábban már pontosan erre készültem volna, Szent Ferenc archaikus szövegéből el kellett készítenem egy archaikus fordítást magyarul…

- A Bálványosvárnak sikere lett. (A szövegkönyv egy nagy formátumú rockopera alapja lehetne ma is.). Az Arvisura Színház ekkor még látszólag a fénykorát élte. Szóba került egy koprodukció lehetősége a Vígszínházzal, amihez ki kellett választani egy témát vagy egy színdarabot. Az Arvisura számára a „Szent Ferenc téma” szinte spontán kínálkozott. Felkértek hát, hogy ebben a tárgyban írjak meg egy misztériumjátékot. Nem kétséges, hogy ez a feladat mélyen érintett engem. 1996 őszétől a következő nyárig dolgoztam a forráskutatáson. A korabeli ferences dokumentumok legértékesebb részét lefordítottam. Több száz kartotékot állítottam össze, melyekkel rendszerezni tudtam a kortárs életrajzok információit és a legendákat. (Egy dobozt töltöttek meg a lapok. Ez a doboz a mai napig a segítségemre volt.) Elkészült aztán az első felvonás nyáron, a diófa alatt, mint ahogy előzőleg mondtam. Időközben viszont az Arvisura Színház egén viharfelhők sokasodtak. Ezeket a fejleményeket nem is követtem figyelemmel. S mire az önfeledt munkából felocsúdtam, az Arvisura megszűnt. (Mindaddig alapítványi pénzekből működött, s egyszercsak az alapítvány beszüntette a támogatást.)

- Volt tehát egy felvonás a darabból, és nem volt hozzá színház. S akkor én a kéziratot jó lélekkel és alázatosan félretettem. Nem tudtam folytatni, mert nem kérte senki. Soha nem írtam az asztalfióknak darabot. Annak, ami megvolt, nagyon örültem. Úgy tűnt számomra, hogy ennél őszintébbet vagy tisztábbat még nem is írtam. Azóta sem kellett változtatnom az első felvonás szövegén. Torzónak sem éreztem, mert láttam, hogy önálló, önmagában is összeálló, tömör drámai mű. A munka számomra lezárult, Szent Ferenctől nem szakadtam el mégsem. Időnként meglátogattam, ahol lehetett. Jártam Assisiben, és megbabonázott a hely szellemisége.


"Lépj be a rendbe!"

Perugia, Assisi és a környező ősi kisvárosok a hajdani Umber tó partján helyezkednek el. A tó az ókor utolsó századaiban kiapadt. A helyén ma Umbria lankás és ligetes tájait látjuk, s fölöttük egy-egy települést a dombok tetején. Assisi városfalának nyugati részéről mindez kitárul előttünk. Onnan az ember messzire tekinthet. A keleti oldalon viszont, ha ismét a városfalig érünk, az Appenninek meredek sziklafalai törnek az égre. Ezen az oldalon a magasság, a másikon a végtelen távlat. A kettő között néhányszáz méternyi sikátor. A teremtett világ dimenziói itt koncentráltan jelennek meg, és rácsodálkozásra késztetik az embert. Az ifjú Ferenc ihletéből itt megértettem valamit.

- Aztán voltam 2006 őszén az Alverna hegyén, ahol a Szent testébe pecsételődtek a sebek. Láttam, amiről Ferenc ezt mondja odafent: “Szinte úgy tűnik, mintha karnyújtásnyira volna a Nap.” Láttam, és ezért tudtam megírni (amikor majd meg kellett írnom) a stigmák előtti jelenetet kevés szóval és egyszerűen. Több ízben is vendége lehettem egy ferences kolostornak Genovában. Véletlenül vetődtem oda, aztán többször is visszatértem. Az egyik szerzetes, Danilo testvér egyenesen a barátságába fogadott. S aztán, amikor Szent Ferencről, Isten szegényéről kezdtünk beszélgetni, egyszercsak azt mondta: „Te ismered őt.” És meg akart győzni arról, hogy lépjek a rendbe. Mondtam, hogy ez lehetetlen már amiatt is, mert kálvinista vagyok. Amikor elbúcsúztunk, megkaptam tőle Assisi Szent Ferenc és Klára írásainak bibliofil kiadását, amibe ezt írta: „Se noi stiamo insieme non ci saranno differenze ma solo amore, frate Danilo”. (Magyarul: „Ha mi együtt vagyunk, nem lesznek különbözőségek, csak szeretet”.) Makacsul őrzöm annak az emlékét, hogy elfogadtak volna hasonlónak. Virtuálisan közéjük tartozom, ha valóságosan nem is. Amikor baj volt a szememmel, gondolatban Ferencet kérdezgettem, és jegyezgettem, amit mond. És nem azért, hogy a színdarabomat befejezzem.

- A misztériumjáték utolsó két felvonását 2017-ben kezdtem el írni. Ténylegesen akkor, amikor ügyvezetői kinevezése után Pataki András azt mondta: a soproni színháznak erre a darabra szüksége lesz. Innentől kezdve ez kiszabott feladat volt. Neki kellett állnom a mesterség kihívásai szerint, állhatatosan. Időnként ebből a folyamatból hónapokra kiszakadtam, mert másfajta sürgősebb teendőim adódtak, majd ismét visszamerültem. A visszatalálás volt mindig a nehéz. Most, hogy befejeztem, azt merem hinni, hogy életem egyik legfontosabb munkáját végeztem el.

A lélekben élő útirányok

Így jutottunk el ahhoz a kérdéshez, vajon Szent Ferenc mennyire került közel Katona Imre lelkéhez a mű megírása  közben?

- Tagadhatatlan, hogy hosszú időn át foglalkoztam Szent Ferenccel. És olykor úgy éreztem, hogy ő kezd el foglalkozni velem. Ez belső és rejtelmes élmény. Lehetetlen róla beszélni. De van ennek játékos oldala is. Néha megszólítom az állatokat, mint Szent Ferenc tette. Egy rigót az esőcsatornán, egy macskát, aki átmegy előttem a járdán, vagy az elvadult kutyát, aki a szomszédban lakik. Olaszul szólok, áldással és dicsérettel kezdve, és Szent Ferencre hivatkozom rögtön. A védőszentjükre. És azt tapasztalom, hogy az állat lenyugszik, figyelme kiélesedik. Nem tudom, hogy a nyelv szelíd és szokatlan dallama által megérintve, vagy San Francesco nevének varázsos hatása alatt… Mintha az állat érteni szeretné, amit mondok (vagy érti is tán). Meghitt és intenzív esemény. Megtörtént velem néha.

Katona Imre rendkívül gazdag, kihívásokkal teli művészi életpályát tudhat maga mögött. Színházi pályája ‒ amely az Egyetemi színpadon kezdődött színészként és dramaturgként ‒ az Universitas Együttesnél eltöltött évek alatt gazdagodott számos kísérleti színházi tapasztalattal. Ezután a kőszínházi (Pécsi Nemzeti Színház, Népszínház, Győri Kisfaludy Színház, Veszprémi Petőfi Színház) dramaturgi és rendezői munkái után a Rock Színház megalakulásával érkezett a zenitjére. A műfajteremtő éveket olyan sikerek fémjelzik, mint az Evita vagy A bábjátékos magyarországi ősbemutatói, illetve a Hamlet Nagy Feró feldolgozásában – e munkákat Katona Imre rendezőként jegyezte.

Nem maradt hűtlen eközben a független és kísérleti színházak világához sem: az 1980-as évek közepén hozta létre és működtette igazgató‒rendezőként a Gropius Stúdiót, amely a magyar színházi élet első hivatásos kísérleti színházi műhelye lett. Miután a politikai hatalom nem nézte jó szemmel e törekvéseket, s adminisztratív eszközökkel felszámolta a társulatot, Katona Imre külföldre távozott. Az olaszországi emigráció időszaka azonban nem volt kárba veszett idő számára: filmszerepet vállalt, színházalapítással kísérletezett, majd színészpedagógiával és módszertani kutatásokkal foglalkozott.

Hazatérése után 1995-ben megújult erővel vetette bele magát a független és kísérleti színházi világba: rendezőként, dramaturgként, díszlettervezőként tette le újra névjegyét (Egyetemi Színpad, Szkéné, Theoréma Színház, Arvisura, Janus Egyetemi Színház, Forrás Színház és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház). Újraszervezte korábbi kísérleti színházát Gropius Színházi Műhely néven. Kiemelkedő fontosságú volt azon munkája, amely során olasz színészpedagógiai tanulmányait hasznosíthatta néhány kiemelkedő vidéki független színházi műhely színésznövendékeinek képzésében (pécsi Janus Egyetemi Színház, celldömölki Soltis Színház). Munkássága ebben az időszakban újabb színekkel gazdagodott: díszlet- és jelmeztervezői képességeit kamatoztatta a maga rendezte darabokban, műfordításokat készített olasz nyelvből, színházi szakcikkei, kritikái olvashatóak voltak a Jelenkor folyóiratban.

Katona Imre színházi kísérletező kedve mély nyomot hagyott a magyar alternatív színházi világban, a színházi formanyelv megújításában. Színházi műfajteremtő munkássága a rockopera magyarországi megismertetésében példaértékű. A színházi szakember 2012-óta a soproni teátrum vezető dramaturgja.