A soproni előadásban Henriket Szilágyi Tibor Kossuth-és Jászai-díjas, kiváló és érdemes művész, Konrádot Szélyes Ferenc Jászai-díjas színművész, az Inast Major Zsolt alakítja. A dramaturg Katona Imre, a jelmeztervező a Munkácsy-díjas Gyarmathy Ágnes, a díszlet és rendezés a Jászai-díjas Pataki András munkája.

A Soproni Petőfi Színház az elmúlt években másodszor tűzött olyan előadást a műsorára, melyet annak idején maga a szerzője írt színpadra. Először 2014-ben Szabó Magdától a Kígyómarást - ennek a műnek az eredeti címe Disznótor, s most Márai Sándor esetében. A gyertyák csonkig égnek című regényből ugyanis az író készített Parázs címmel önálló változatot.  

Katona Imre dramaturg gondolatait osztjuk meg most a nézőkkel, ő miként látja ezt a művet szakmai szempontból.


A Parázs nem más, mint “A gyertyák csonkig égnek” című regény Márai Sándor által megalkotott színpadi változata. Nem átdolgozás tehát, hanem a regény szerzőjének eredeti drámai műve a regény központi témái alapján. Nem „dramatizálás”, hanem dráma.

Márai Sándor a Parázs című színpadi játékot Amerikában vetette papírra a múlt század 50-es éveinek elején. A haza és Európa nélkül – amerikai emigrációjának kezdetekor, a visszatérés teljes reménytelenségében – Márai Sándort új formai megoldások lehetősége foglalkoztatja. Egyáltalán lehetséges-e írni, tud-e írni még, és ha igen, mit kell még megírnia? A kételyekre így válaszol önmagának:

“Színdarabokat írni, tehát élni egy műfaj lehetőségeivel, amelynek keretében nem kell mesélni, sem leírni, sem indokolni – csak megteremteni a cselekményt, rögtön, közvetlenül. Nem tudok többé egyes szám első személyben írni… Csak “őket” tudom még beszéltetni.”

Színpadi példányunk azonosnak tekinthető a Parázs szövegével, melyet finom módosítások egészítenek ki a regény egyes mozzanatait felhasználva. A szakszerű dramaturgiai beavatkozás mértéke pusztán csak annyi, amennyi a színpadi szöveg előkészítésekor mindig is jelentkezik. (A végleges szövegkönyv ugyanis már a színpadi megvalósításra tekint, s azt készíti elő.)

Márai tehát ezúttal minden leíró (nem drámai) elemet, társadalomrajzot és narratívát elutasít, s a jellemek és szándékok itt és most lezajló harcára koncentrál. Radikálisan. A játék dramaturgiai gondozása során igyekeztem ezt a szándékát tiszteletben tartani és megőrizni.

A történet, a szereplők személyes háttere vagy a motivációk, mindezek egy macska-egér játék vibráló pillanataiban tárulnak elénk, mely a szemünk előtt zajlik. Ilyen tekintetben ez a szövegtest extrém szinten naturalista. Még a szerzői instrukciók tekintetében is az. (Érdemes Márai minden instrukcióját megfogadni a lélektani hitelesség és pontosság kapaszkodóiként.)

Paradoxon, hogy ez a „pszichológiai pontosság” a maga kíméletlen hitelessége által tud túllépni a naturalizmuson. Túllép azon, mert koncentrátum. Laboratóriumi esszencia és káprázat, mely képes összefogni fél évszázad történéseit. Mindhárom szereplőt precízen működteti az író, - s párbeszédek, monológok tévedhetetlenül bontják ki személyiségük rajzát. Bátran bízhatunk a dialógusok mindent feltáró erejében.

Összegezésként még egyszer leszögezném: Márai Sándor műve, a Parázs nem adaptáció, hanem szuverén alkotás, mely drámai formába önti a regény meghatározó konfliktusát. Dramaturgi munkám során ehhez a tényhez igazodtam. Ebben a műben egyetlen felesleges félmondat nincs, és nincsenek benne magyarázkodó részletezések. Így válhatnak intenzív történéssé az elhallgatások, tekintetváltások, csendek, a hangulatváltások és szünetek – az esszenciális szöveg kötőanyagaiként.

Katona Imre