Molnár Ferenc Az üvegcipő vígjáték

A felújított előadásról:

Molnárt játszani szinte biztos siker: professzionális dramaturgia, kitűnő szereplehetőségek, könnyed problémafelvetések, fájdalommentes szórakozás. Természetesen, ezekre az igényekre figyelve is lehet manapság Molnár darabjait választani és játszani. A kérdés csak az: érdemes-e? 

Ha a darab egészét - a három felvonásos szerkezetet - vizsgáljuk, akkor a történet a maga lekerekítettségében leginkább a mesék világára emlékeztet. Úgy gondoljuk, a színháznézők számára akkor jelent intellektuális kihívást Az üvegcipő című darab, ha fölerősítjük benne azt a dramaturgiai pillanatot, amely Irma valóságos sorsát reprezentálja. A történet - a mai korból nézve - reálisan a második felvonás befejeztével véget ér. Irma, a naivnak látszó, ugyanakkor emberi értékekben rendkívül gazdag szereplő sorsa az adott társadalmi viszonyok között a teljes kilátástalanság. Sorsa igazából tragédia, hiszen olyan értékek pusztulnak vele együtt, mint a hűség, az odaadás, az önzetlenség vagy a maga ksivilágához igazodó, abból mégis fölemelkedő képzeletgazdagság. 

Rengeteg olyan kérdést vet föl Az üvegcipő, amely majdnem egy évszázaddal a születése után is égető problémaként nehezedik világunkra. Olyan darab, amelyet látni - s ehhez játszani - kell.

(Az Esztergomi Várszínház műsorfüzetének beharangozója)

Aktuális szereposztás:

Irma - Molnár Anikó, Sipos - Horányi László, Adél - Szőcs Erika, Császár - Papp Attila, Tanácsos - Kovács Frigyes (Jászai-díjas), Roticsné - Horváth Zsuzsa (Jászai-, Aase- és Dérynáé-díjas), Házmester - Ács Tamás, Kati - Simon Andrea, Viola, Társalkodónő - Szlúka Brigitta, Keceli Ilona - Diószegi Imola, Őrmester, Gál kapitány - Horváth László, Rendőrorvos, Stettner - Savanyu Gergely, Fényképész, rendőr - Farkas Tamás, Ajtónálló, Részeg vendég - Sárdy Zoltán, Plébános - Németh Ervin, Szász Bandi, Inas - Horváth Dávid, Síber - Szarka László, Lilike - Döbrössy Csongor

Díszlettervező: Pataki András
Jelmeztervező: Szélyes Andrea
Fény: Kovács Ferenc
Ügyelő: Szarka László
Rendezőasszisztens: Horváth Dávid

Rendező: Pataki András

 

Rendezői koncepció:

Kosztolányi Dezső írja egyik 1934-ben közreadott tanulmányában Molnár Ferencről: „… kitűnő, érdekes író. (…) Realista? Szereti a valóságot, az aprólékosságig, szeme észrevesz, fontosnak lát egy porszemet is, mint valami górcső, de azért a nagy tényeket sokszor elhanyagolja, egyáltalán nem realista. Ahhoz nagyon lírai, lázas. Impresszionista? Kedveli az esetlegest, az események szeszélyét, a könnyű, finom szellemet, de azért nem impresszionista. Ahhoz túlontúl érzéki. Szimbolista? Sok jelképpel él minden darabjában, de nem szimbolista. Ahhoz igen felbontott, világos, beszédes. Mindegyik irányból van benne egy csipetnyi, s ezek az elemek barokk tarkasággal elegyülnek művészetében…”.

Akár e barokkos tarkaság posztmodernre emlékeztető jellege miatt is divatos lehetne manapság Molnár Ferenc. De divatja lehetne azon kortünet alapján is, amely a korábbi érában politikai szempontok miatt mellőzött szerzők reneszánszával tüntet. Éppenséggel az is felszínre hozhatta volna a Molnár darabjai iránt megnyilvánuló színházcsinálói és nézői érdeklődést, hogy Molnár szalonvígjátékai a leginkább megfelelni látszanak a kultúra szinte minden területén megnyilvánuló bulvárosodásnak. Molnárt játszani szinte biztos siker: professzionális dramaturgia, kitűnő szereplehetőségek, könnyed problémafelvetések, fájdalommentes szórakozás.

Természetesen, ezekre az igényekre figyelve is lehet manapság Molnár darabjait választani és játszani. A kérdés csak az: érdemes-e?

A megújult Soproni Petőfi Színház kiemelt figyelemmel fordul egyre nagyobb számban gyarapodó fiatal nézői felé. Az üvegcipőt a színház vezetése a középiskolásoknak szóló bérletsorozatban is elhelyezte. Nem lesz talán haszontalan, ha ejtünk néhány szót arról, hogy mit és miért játszanak a fiatalabb színjátszók, a diákok a Molnár-darabok közül. Leginkább a Liliomot. Ott van benne az ifjúi szerelem fellobbanása, a tiszta érzelem és érzéki érdek ellentmondásossága, Liliom – s rajta keresztül az ifjú ember  sorsának filozofikussága, a lét értelmének keresése, a „Miért élek?” kínzó kérdése… Profi színházi közegben is gyakran felbukkan, de olvasmányélményként mindenképpen nagy népszerűségnek örvend – a hazaszeretet allegóriájának tartott – A Pál utcai fiúk, melyből filmes feldolgozások is készültek. 

Csupa olyan téma és probléma, amely az ifjú olvasót, játszót és többnyire hasonlóan ifjú nézőjét foglalkoztatja. De mi történne akkor, ha egy ifjú csapat – tegyük fel – Az üvegcipőt választaná. Meg tudna-e szólalni számukra valóan is ez az 1924-ben született vígjáték? S megnéznék-e a kortársaik?

Meggyőződésünk, hogy ma Molnár Ferencet játszani bulvárszínházi felfogásban érdektelen. Nem járhatjuk a látszólag könnyebb utat, hiszen ez a látszólag könnyebb út csak látszólagosan hoz biztos eredményt és minőséget. (Tehát nem hoz.) Kockázatosnak tűnhet talán egy vígjáték drámai mélységeit kereső, elemző attitűd, pláne, hogy kiemelt figyelemmel gondolunk fiatal nézőink szempontrendszerére. Pedig ha valamiért érdemes hozzáfogni, akkor annak a szempontnak a számontartásával lehet, hogy mit „olvasnak ki” az előadásból az ifjú nézők, akiknek leginkább lételemük a kérdező attitűd, a kritikus világszemlélet. Mi ragadhatja meg őket ebben a darabban?

Ha a darab egészét – a három felvonásos szerkezetet – vizsgáljuk, akkor a történet a maga lekerekítettségében leginkább a mesék világára emlékeztet. Ha hősnőként a darabbeli Irmát, a kis 19 éves cselédlányt képzeljük el, akkor az ő szemszögéből a történet folyamata a klasszikus tündérmese nagyszerkezeteként is felfogható: 

    a hiány (Sipos úr által viszonzatlan szerelem) és ennek tudatosulása,
    próbák (miként lehet megfelelni Sipos úr elvárásainak),
    küzdelem az ellenféllel (Adél és Sipos úr lakodalmának végkifejlete),
    esküvő (Sipos úr magával viszi Irmát).

Ez a mesei „boldog vég” olyan zárást ad a történetnek, amelyet a „filmes álomgyár” legsikeresebb dramaturgjai is megirigyelhetnének. E végkifejlet után távozni a színházból olyan, mint felkelni a fotelből, otthon a tévé elől az éppen aktuális szappanopera-sorozat lezárultakor. Nincs min tovább gondolkodni, a rend helyreállt! Ha csak ennyi a célunk a darab bemutatásával, azt elértnek vehetjük a történet mesei (hollywoodi, szappanoperai) rétegének bemutatásával. 

Úgy gondoljuk, hogy az ifjú (s ebbe beleértendő az idősebb korosztály is, amely a színházat saját életére vonatkozó lényegi kérdések felvetésére használja) színháznézők számára akkor jelent intellektuális kihívástAz üvegcipő című darab, ha fölerősítjük benne azt a dramaturgiai pillanatot, amely Irma valóságos sorsát reprezentálja. A történet – a mai korból nézve – reálisan a második felvonás befejeztével véget ér. Irma, a naivnak látszó, ugyanakkor emberi értékekben rendkívül gazdag szereplő sorsa az adott társadalmi viszonyok között a teljes kilátástalanság. Sorsa igazából tragédia, hiszen olyan értékek pusztulnak vele együtt, mint a hűség, az odaadás, az önzetlenség vagy a maga kisvilágához igazodó, abból mégis fölemelkedő képzeletgazdagság.

Miként erősíthető fel ez a pillanat? Nem ellentmondás, hogy egy vígjátéki szerkezetet akarunk egy tragikus sors kifejezőjévé tenni? De az, természetesen. Viszont van egy olyan eszköz a kezünkben, amely mindezt lehetővé teszi: az ironikus, s talán a groteszkbe is áthajló játékmód. Megmutatható segítségével a lét abszurditása. Az, hogy miként pusztítja el a föntebb vázolt emberi értékeket az a képmutató, álszent közeg, amely a maga szűklátókörűségében, mindenen átgázoló önérdek-érvényesítésében nem veszi észre az emberit, a kicsiny csodát. Persze ez a közeg is menthető: boldog akar lenni. El akarja venni az élettől, ami meggyőződése szerint jár neki. Ha kell, akkor hazugság árán… hiszen neki is igazsága van. Adél konok, mindenen átgázoló magatartása megérthető, ha nem is szerethető.

Sipos úr sztoikus nyugalma, amellyel jó ideig szemléli a neki kényelmes világot, (amelyről persze ő is tudja, hogy hazugág, csak erről hajlandó megfeledkezni) még derűsen megbocsátható. S Molnár meg is bocsát neki: a harmadik felvonásban megteremti neki a lehetőséget, hogy magához véve Irmát kitörjön ebből a „comme il faut” elvei szerint működő világból. Pedig – igazság szerint – neki is ott kellene végeznie a saját lakodalmán járt „haláltáncban.”

Hogy ebben a felfogásban már majdnem olyan Az üvegcipő világa, mintha mai társadalmunk korrajza lenne? S ennek megállapításában nem csak az vezet bennünket, hogy a józsefvárosi miliő – amelyet Molnár Ferenc néhány karakter és a díszletvilág jelzésével pontosan idéz meg – akár mai életérzést is jelezhetne ugyanezen a tájon (vagy bármely magyar kisváros lelakott, az emberi életre igen kevéssé alkalmas közegében). A nyomor, amely nemcsak lelki, de fizikai valóságában is sok ember (s köztük egyre több kicsi „Irma”) számára válik mindennapi valósággá, a civilizáltnak nevezett világban is ijesztő méreteket ölt. S egyre nehezebb kilátni belőle.

S ha már ki nem láthatunk, takarjuk el? Adél és Sipos úr története – persze a többi szereplő önérdekű, jótékony asszisztálásával – éppen ennek a megoldásnak a veszélyességét mutatja. Kétszeres a veszély: nemcsak, hogy nem emel ki a megvetett „szegény” világból, de a magunk emberségét is kockára teszi. Érdemes? 

Mint látható, rengeteg olyan kérdést vet föl Az üvegcipő, amely majdnem egy évszázaddal a születése után is égető problémaként nehezedik világunkra. Keservesen aktuális, a mai ifjú nemzedék számára igazi mementó. Olyan darab, amelyet látni – s ehhez játszani – kell.

Úgy – és olyan játékelemekkel megerősítve –, ahogy megkívánja a korszerű színház, s ahogy nem biztos, hogy kívánja a mai néző.

Mert néha ő is fél az önmagával való szembesüléstől.
Pedig a színházat erre találták ki.
S Molnár sem csak szórakoztatni akart.
Meg kell hát neki adni a lehetőséget…

Pataki András
rendező

Sopron, 2013. október 6.

 

Előadások:


  • 2016. július 16. szombat 21:00 - Esztergomi Várszínház - Bérleten kívüli
  • 2016. július 15. péntek 21:00 - Esztergomi Várszínház - Bérleten kívüli
  • 2014. szeptember 11. csütörtök 19:00 - Budapest - Bérleten kívüli

Kapcsolódó galéria